Homályba vész a gondolat:
egyszer-volt mesék, áhítat.
Kereszten függő, tetszhalott
vétkek nyomán a hajnalok
takarnak fényt és bánatot.
Magányba hal az ájulás.
Közöny és vád bár árkot ás,
benne szuszog a “még maradj,
mert kellesz nekem – el ne hagyj”.
Ölel a test, bódul az agy,
s évekből hiányzó buja
évszakok szeles vihara
vánszorog vissza a csöndre.
Hinném, hogy visz valamerre,
majd eltemet mindörökre.
