Az őszi nap már igencsak bágyadtan süt az almafák rég lehullott termésére. Szorgos méhecskék nyalakodnak a rothadó gyümölcsök kavalkádjában. Az egyik fa alól jóízű csámcsogás hallik. Két borostás alak költi el a megerjedt reggelijét, majd jóllakottan hemperednek egymás mellé. Bambuló szemekkel méregetik egymást, mígnem az egyik akadozva megszólal:
– Nálatok is?
– Igen.
– Veled sem?
– Velem sem.
Részvéttel bámulják egymást, majd megint beszélni kezdenek.
– Aztán miért nem?
– Mert, hogy mindig borostás vagyok.
– Nekem is ezt mondja.
Nagy egyetértésben hallgatnak egy ideig.
– Mit tehetünk, ha egyszer ilyenre alkotott bennünket a természet?
– Semmit.
– Lázadjunk!
– Jó, lázadjunk!
A köröttük honoló csendet egy fűnyíró berregése veri fel. Egymásra néz a két sündisznó, majd elindulnak a hang irányába.
Epilógus
– Mit szóltak, hogy már nem vagy borostás?
– Hogy szkinhed vagyok. És neked?
– Azt, hogy hülye vagyok.
– Lázadjunk még?
– Minek?
