Útfélen ült, kopott kereszt mellett,
szemében sárgás… gyáva… irigység…
Kezében egy fa… mit penget… penget…
Talán… lant lehetett réges rég.
Ott ült kopottan nappal, éjszaka,
az ajka törten, elhalón remeg.
Azt mondják, Ő a senki lantosa,
csak suttog bambán vad énekeket.
Bomlottan, bárgyún mindég énekel.
Hajadon-főtt, nyárba, hóba, fagyba,
csak dalol, s nem áll szóba senkivel,
dalol éjszakába, alkonyatba.
És kérdezték: „Ki vagy…? Ki volt Apád…?”
Csak énekelt és közben könnyezett.
És kérdezték: „Volt kedvesed…? Arád…?”
Csak énekelt és hülyén nevetett.
Ha kérdezték: „Nincs gyermeked…? Anyád…?”
Egy csendes régi szonettet nyögött…
Hivták: „Gyere… kapsz ételt… jó szobát…”
Dalolt… aztán vadul kiköpott!
Ő volt a semmi őrült dalosa…
Ő volt a koposz, piszkos rejtelem.
Hogy honnan jött? … Nem tudták meg soha.
És megfagyott egy téli éjjelen.
Rejtő Jenő (1905-1943)
