Hirtling István Jászai Mari-díjas Érdemes Művész pályája igen erős kezdést követően töretlenül sikeres már több, mint negyven éve. Rengeteg főszerepet és fontos szerepet játszott el nagyszerű színházakban és filmekben, tévéjátékokban. Hirtling Istvánt arról is kérdeztem, hogy visszatekintve hogyan látja szakmai élete legfontosabb állomásait, de természetesen a jelen is szóba került.
Visszanézve, szerinted hol, vannak a színészi karriered mérföldkövei?
Szerettem a társaság középpontjában lenni és szórakoztatni a környezetemet, de nem voltak színészi ambícióim. 1976-ban egy újsághirdetés apropóján jelentkeztem a Budapesti Gyermekszínházba, aminek a színészképző stúdiójába fel is vettek. Bár ez akkor egy nagy pillanat volt, mégis csak egy kis ígéret, de nem biztosíték arra, hogy belőlem színész lesz. Az alig adódó szabadidőmben, esténként a napi munka és az esti gimnázium elvégzése közben jártam a stúdióba. Már az első év végén szerződést kaptam, annak érdekében, hogy ne kelljen sokfelé szerveznem az életemet, hanem a pályával tudjak foglalkozni, hála Nyilassy Juditnak, a mesternőmnek, akinek köszönhetem, hogy beengedett a színházi világba. Az első lépéseket az ő irányítása mellett tettem meg. Nagyon jól éreztem magam, három és fél évet töltöttem ott, majd Bohák György rendező unszolására felvételiztem a főiskolára, ahová fel is vettek.
A következő mérföldkő a katonaság volt, ahol tizenhét előfelvételis színész kollégámmal voltam együtt. Életre szóló kapcsolatok és barátságok szövődtek itt a jövő év színész hallgatóival és a szintén ott katonáskodó képző- és iparművészekkel is.
A főiskolán az első nagyon kemény két év után következett egy igazán tartalmas, nagyon intenzív és boldog két év. Amikor a három diploma előadásunkat készítettük, óriási szakmai és kollegiális figyelem fordult felénk, budapesti színházakban szerepelhettünk vendégként. Ez olyan szakasza volt az életemnek, amit innen nézve, nem is értem, hogy csináltam végig. Éjjel-nappal próbáltunk, rádióban voltunk, televízióztunk, filmet forgattunk, szinkronizáltunk, nem is tudom, hogy mikor éltünk. Csodálatos időszak volt, mert hol kerültem volna olyan mély szakmai és emberi kapcsolatba Törőcsik Marival, Psota Irénnel, Gábor Miklóssal, Garas Dezsővel, Váradi Hédivel, Lukács Margittal, Kállai Ferenccel, Sinkovics Imrével, Valló Péterrel, Schubert Évával, Gera Zoltánnal, Kálmán Györggyel és a fiatalok közül Márton Andrással vagy Gyabronka Jóskával, akivel a Tom Sawyer kalandjaiban találkoztam először a Gyermekszínházban. Ma is büszke vagyok és örömmel tölt el, ha rágondolok, hogy ők érdeklődtek irántam, a barátságukba fogadtak, és velük hatalmas ajándékot kaptam a pályám első tíz-tizenöt évében.
Mérföldkő a Nemzeti Színház is. Eszméletlen nagy kihívásokkal terhelt és csodálatos szerepekkel teli kilenc év. Következett a Madách Színház, huszonnyolc éves kapcsolat, de csak egy évnyi társulati kötöttség után Kerényi Imrével (volt osztályfőnökömmel) beszélgettem arról, hogy szabadúszó szeretnék lenni, ő azt mondta: „Nem baj, ha nem akarsz próbatáblás színész lenni, legyél akkor naptáras színész.” A naptáras színész saját maga osztja be az idejét, a próbatáblásnak a színház kiírja, hogy mi a dolga.
De egy év szabadúszás után következett a Művész Színházi tagság, miközben folyamatosan játszottam a Radnótiban, a Vidám Színpadon, a Játékszínben, ami aztán végigkísérte az életemet a mai napig.
Egy évad után mégis társulati tag lettél.
Igen, mert Törőcsik Mari kérésére nem tudtam nemet mondani. Csodálatos kezdet volt és sajnos rövid életű kezdeményezés, ami csúfos véget ért. A színházi szakma nem lehet büszke arra, amit ott hagyott megtörténni. Ez előszele volt, hogy nem sokkal később ugyanúgy, ugyanaz a társaság (szakmai és politikai vazallusok) elkaszálták a Székely Gábor féle Új Színházat.
A következő nagyon fontos mérföldkő a Kelemen László színkör. Nyolcan azt mondtuk, ha törik, ha szakad, mi együtt maradunk. Bánsági Ildikó, Ráckevei Anna, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bubik István, Eperjes Károly, Gáspár Sándor és én. Egy évig jártuk az országot az előadásainkkal.
Amikor Márta István lett az Új Színház igazgatója, meghívott minket együtt, mi odamentünk az egész művészi összefogásunkkal, elszántságunkkal. Ennek a társulatnak voltam a leghosszabb ideig tagja, tizennégy évig, abban az épületben, ahol a pályámat kezdtem, ‘76-ban.
Közben játszottam a veszprémi Petőfi Színházban a Koldusoperát, Szinetár Miklós rendezésében. A mi kapcsolatunk korábban a Nemzetiben kezdődött, és folytatódott a Rudolf trónörökös című filmmel, melyben a főszerepet játszottam. A Koldusoperát Szinetár Miklós először 1958-ban rendezte, amikor születtem. Édesanyám egyik unokahúga, Böröndi Katalin játszotta akkor Kocsma Jennyt. Nagyon büszke voltam rá, hogy Miklós utolsó Koldusopera rendezésében pedig, Bicska Maxit én játszottam. Fontos pillanat volt ez is.
Amikor az Új Színházban igazgatóváltásra került sor, nem maradtam ott. A következő évben Fehérvárra a Vörösmarty Színházba szerződtem és nagyon jól éreztem magam hét éven keresztül. Azért jöttem el, mert Eszenyi Enikő hívásának nem lehetett ellenállni. A régi főiskolán együtt töltött három évünk, a sok közös emlék erős kötelék, és ugyanígy Rudolf Péterrel is dolgoztunk sok előadásban, forgattunk is együtt, rendezett is engem háromszor. Ezek a kapcsolatok összetartják az életemet. Most itt a Vígszínházban dolgozom a fiatalokkal és nagyon élvezem.
A Vígszínházban az Egy szerelem három éjszakája lesz a következő bemutatód, Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Hogy érzed magad ebben a darabban?
A második előadásban játszom, amit ő rendez, és nagyon élvezem a munkát vele. Az összes élményem, ami a fiatal éveimben az idősebb kollégáimhoz fűzött, most följön bennem. Amit kaptam, segítséget, munka közben vagy magánéleti közegben, most én is oda tudom adni a fiataloknak. Külön örülök egy olyan tehetséges és remek adottságokkal rendelkező ifjú kollégának, mint Attila, akit kisgyerek kora óta ismerek, hiszen az édesapjával az Új Színházban sokat dolgoztam. Az Egy szerelem három éjszakájában Szegilongi Lajos bíróról, ami az én szerepem, nem is szokták tudni, hogy kicsoda. Hát most megtudják! Meglepetés lesz. Az egész előadásban sok a meglepetés. Nem is lehet elvárni, hogy a XXI. század első harmadában olyan legyen egy előadás, mint 1961-ben volt. A színháznak előre kell menni. Gondoljunk arra, hogy Shakespeare-t és Moliére-t is hányféleképpen lehet megszólaltatni érvényesen, hitelesen. Magam is játszottam például a Fösvényt, ami nem egy avítt, rizsporos valami volt, hanem egy mai történet, amit a mai nézőknek, adekvát módon, hitelesen lehetett közvetíteni. Kell tisztelni a hagyományokat, a múlt emlékeit, de nem szabad, hogy ez gátoljon bennünket, az újabb és újabb gondolatok kifejezésében.
Úgy tudom, hogy színészi hitvallásod a folyamatos megújulás.
Taub János mondta azt, hogy „Amit te egy figurában létrehoztál és elhasználtál valamelyik előadásban, az itt nem lesz jó.” Ezzel megfogalmazta a színészi változékonyság és az újra való törekvés lényegét, hogy nem lehet a régi gesztusokkal, régi hangsúlyokkal, régi eszközökkel; a rutinnal manipulálni, mert attól unalmas leszel. Nem lehetek ugyanolyan a Mágnás Miskában, a Szerelmek városában vagy A vándorkutyában, ami szintén nagy kedvencem és fontos előadás, mint amilyen a Fösvényben voltam.
Jövő februárban a Pesti Színház bemutatja a 80 nap alatt a Föld körül című előadást, amit nyáron a Városmajorban már láthattunk. Hogyan játszik el 121 szerepet tíz színész?
Hárman, Karácsonyi Zoltán, Szántó Balázs és én játsszuk a férfi főszerepeket, a többi szerepet hét egyetemista, két leány és öt fiú alakítja. Ők hozzák létre az összes közlekedési eszközt is, az elefántot, a lovakat, a gőzmozdonyt, a hajókat, a jégvitorlást, és játsszák a serpákat, a matrózokat, a vasutasokat és mindenkit. Ez a harmadik előadás, a koncertszínház létrehozásának ötletéből fejlesztve, Magács László vezetésével. A zenét a Lóci játszik zenekar, Csorba Lóránt szerezte, és a vers szövegeket is ő írta. Lenyűgöző zene és szellemes, tartalmas, fordulatos szöveg, elájultam, amikor meghallottam. Remélem, februárra egy jó kis bulit hozunk létre a 80 nap alatt a Föld körül apropóján.
Említetted, hogy több színházzal is máig élő kapcsolatod van. A Játékszínben már öt éve sikeres az Életrevalók című előadás, amelynek egyik főszerepét játszod. Mennyire nehéz, hogy szinte mozdulatlanul, egy tolószékben ülve kell a karakteredet megformálni?
Mondták is a kollégák, hogy „lássuk az izgága Hirtlinget, mit fog ott művelni”. Hat hétig úgy tréningeztem erre a szerepre, hogy a próbákon tíz óra előtt pár perccel beültem ebbe a tolókocsiba és kettő után szálltam ki belőle. Gesztusok nélkül, csak a tekintet, a figyelem, és az arcomon megjelenő érzelmi változások kapnak hangsúlyt. Nagy öröm számomra, hogy a darab ilyen szép sikert ért el, most lesz a 180. előadás.
Márai Sándort miért szereted annyira, hogy egész sorozatot készítettél az életművéből?
Mészáros Tibor irodalomtörténész, a Márai hagyaték kezelője a Petőfi Irodalmi Múzeumban, sodort bele az ügybe. Mára ez egy brand lett. Évek óta nem múlik el hónap, hogy ne lenne Budapesten egy hétfő este, amikor Márai életművéből olvasunk fel, tematikus válogatás alapján. A meghívóink már 21 részből választhatnak. Mindegyik kedves nekem, és nagy öröm a közönség reakciója egy-egy előadáson, például az Éltem egyszer én verses előadása közben. Kevesen tudják, hogy Márai lírája legalább olyan értékes, mint a prózája. Nem tudják, hogy Márai versei milyen erősek, milyen mély tartalmúak. Ismerik a Halotti beszéd, és a Mennyből az angyal című versét, de az Apám vagy a Cassovia és egy csomó nagy vers létezéséről nem is hallottak az emberek. Meglepődnek a meghívóim, ha felajánlom, hogy a költészet napjára, az ugyancsak április 11-én született Márai Sándor verseiből kérjenek. Egy előadás másfél órája alatt olyan válogatást tudunk átnyújtani a nézőknek, ami nem csak elgondolkodtató, megrendítő, de van benne rengeteg szórakoztató pillanat is. Olyan sokszínű életmű, hogy bárki bármit választ, olyan színeket tudok belelopni, amelyek igazolják, hogy Máraihoz nem csak lábujjhegyen illik közeledni, hogy úristen, a nagy filosz miket írt, hanem oda lehet trappolni, felütni a könyvet és jókedvűen olvasni, mert Márai tele volt humorral, szarkazmussal, szatírával. Például a nő-férfi kapcsolatról szóló előadásunk címe: Az emberek szeretettel ölik egymást.
Hogyan töltitek a karácsonyt?
Én ugye, későn lettem családapa, feleségemmel Csillával, egy tizennyolc éves fiúnk van és egy mindjárt tizenhét éves kislányunk. Együtt mézeskalácsot sütünk, feldíszítjük a fát, és elkészítjük édesanyám receptje alapján a fonott kalácsot. Amikor fölvágjuk, a gyerekek mindig megkérdezik: „de ezt miért csak karácsonykor esszük?” Sok idő, nagy munka az elkészítése, ezért csak az úgynevezett nagy sátoros ünnepeken sütjük, ilyenkor viszont gyönyörűen megadjuk a módját. Ha tehetjük, hagyományosan elmegyünk karácsonyozni az Őrségbe. Az idén erre nem lesz lehetőség, mert nagy szilveszteri koncertre készülünk a Vígszínházban.
Fridrich Piroska
