Elvileg minden krízisidőszak után lehet, sőt – jobb híján – kell reménykedni a lélek újbóli magára találásában (feltámadást mégsem mondhatunk, hiszen él, még ha eleven halottnak is tűnik). De ha már annyira elhúzódik eme „kémiai gyógyulás” az agyunkban, hogy szinte visszafordíthatatlannak érezzük a katatónikus leépülés folyamatát, akkor iszonytatóan nehéz bármi gyakorlatias dolgot véghezvinni, legyen szó akár kimenni a mellékhelyiségbe vagy befizetni egy csekket a postán (eleven halottként ezek amúgy is színtiszta hülyeségek, gondoljuk jogosan). Elvileg, amikor mégis kapcsolnak a neurotranszmitterek, hogy „hoppá, állítsuk talpra ezt a nyavalyás zombit”, addigra gyakran előfordul az istenkísértés, mondván mi ezt is, meg azt is, meg amazt is, meg mindent képesek vagyunk egyes-egyedül megoldani. Aztán persze padlót fogunk, és kezdődhet elölről az egész átkozott játék (magunkkal). Elvileg észre lehet venni a figyelmeztető jeleket, ha az orvos által felírtak szerint vesszük szánkhoz a pszichofarmakológiai áldásokat, kerülve a legális drogok túlzott fogyasztását, mert mi, nagy gyermekek, különösen hajlamosak vagyunk butaságokat elkövetni, és ebben nagyon is van némi igazság, máskülönben a társadalom számára sokkal hasznosabb tevékenységet folytatnék ennél az okoskodásnál, amit titkon saját magam megnyugtatása érdekében teszek, elvileg.
2022 október, második díj
