Mint villámoktól terhes fekete felhő,
úgy borul, dől rám ez a szörnyű erdő.
Az ágaktól nem látni, de az ég
ónszürke palástba burkolja térfelét.
Idelenn vak homály és baljós, süket csend ül,
száraz ág megreccsen, vészharang csendül…
Mohos tuskón ülök, meggörnyedek.
Sápadt arcom izzadt tenyerembe hajtom,
nem gondolok semmit, mozdulni sem merek,
remegek, rettegek, de sóhajom elfojtom.
Szívem majd kiugrik, a vérem dübörög,
valami közelít, vicsorít és hörög!
Szeme parázsként izzik, keze tüzes villám,
iszonyú erővel mindjárt lesújt énrám!
(Tudom, nincs itt senki, csak e szörnyű erdő,
melyből tán kijutok, ha értem egyszer eljő
ki segítő kezét kinyújtva rám néz, felemel…
de addig csak a homály és a csend ül
csüggedt vállaimon, s a harang újra csendül…)
