Mörk Leonóra író, a mértékadó magazinok egyik legtöbbet olvasott újságírója, sikeres regények szerzője. Az ő sorai azok, amiket szívesen olvasunk stílusuk és tartalmuk miatt egyaránt. Ma mégis könyvkiadónál dolgozik, és mint mondja, nem a hol, hanem a hogyan a lényeg. Egy írói pálya teljességéről beszélgettünk vele.
Voltál újságíró, szerkesztő. Ma egy kiadó vezető munkatársa vagy. Mindig is az írás volt számodra az első, ha munkáról volt szó?
Magyar-történelem szakra jártam, de már az egyetem alatt világossá vált számomra, hogy nem fogok tanítani, mert rájöttem, hogy a kevésbé szorgalmas gyerekeket nem tudom kellően motiválni, rávenni arra, hogy a magyar irodalom vagy a világtörténelem érdekes legyen számukra. Viszont már a tanulmányi éveim alatt elkezdtem cikkeket írni. Egy napon bementem az egyetemi lap szerkesztőségébe, vittem egy anyagot Nyakas Szilárdnak, az újság akkori főszerkesztőjének, aki elolvasta és közölte velem, hogy ez lesz a következő számban a vezércikk. Ez volt az első visszajelzés arról, hogy érdemes lenne írással foglalkoznom. Első munkahelyem a Pest Megyei Hírlapnál volt. Akkor egészen másképp épült fel a szakma, mint ma, nem volt kérdés, végig kellett járni a szamárlétrát. Sok tapasztalt munkatárs dolgozott a szerkesztőségekben, akiktől lehetett tanulni és hagytak is tanulni, máig hálával gondolok rájuk. Minden műfajt megtanultunk, a hírektől a hosszú interjúkig, és ennek nagy hasznát vettem a pályám során.
Mondhatjuk, hogy a legmagasabb szinten művelted az újságírást. Hogyan kerültél az akkor milliós példányszámban eladott Nők Lapjához?
A rendszerváltás után a Világ című lapnál dolgoztam, ott ismertem meg Zétényi Lilit, aki csodálatos szakember volt. Nem sokkal később felkérték, hogy legyen a Nők Lapja főszerkesztője, ő hívott a laphoz, tíz évet dolgoztam ott, majd az ELLE magazinnál ugyanennyi ideig. Idővel újra visszakerültem a Nők Lapjához, és 2021 nyarán csatlakoztam a Jaffa Kiadó csapatához.
Hogy látod, van jövője a nyomtatott sajtónak?
A nyomtatott lapokkal szemben kétségtelenül nagy előnye az online újságírásnak, hogy nincsenek mennyiségbeli korlátai, annyi cikket nyomnak ki egyetlen nap alatt, amennyit akarnak. Az online és nyomtatott lapok egyaránt a hirdetésekből élnek, és az ügyfelek érthető módon ott fognak felületet vásárolni, ahol több embert képesek elérni, így fokozatosan átpártolnak az elektronikus média oldalára. Fogalmam sincs, meddig vehetünk még a kezünkbe nyomtatott újságot, a könyvekről viszont elmondhatjuk, hogy biztosan van jövőjük. Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy a könyv lényege a tartalom – a könyv, főleg a szépirodalom, életérzés. A covid alatt az én egyik regényem is előbb jött ki e-book formátumban, mint nyomtatott formában, és az e-könyvnek valóban van létjogosultsága. Ugyanakkor azt látom, hogy a legtöbben szívesebben választanak olyan kötetet, amit a kezükbe vehetnek, amit lapozhatnak, aminek érzik az illatát.
Könyveid a Jaffa Kiadónál jelennek meg. Mostantól több regényt várhatunk tőled?
Nincs összefüggés a kettő között, kezdettől a Jaffa adta ki a regényeimet Egyszerűen én nem tudok egy évben négy könyvet megírni, és nem is akarok. A regényeim többségében központi helyet kap Németország és Hollandia, szívesen írok ezekről a kultúrákról, talán mert gyerekkoromban megismertem Szászországot és Türingiát, és amiről az ember szép gyerekkori emlékeket őriz, ahhoz később is szívesen ragaszkodik. Illetve az én személyiségemhez közel áll az északi protestáns etika, szeretem a kiszámíthatóságot, és rendkívül bosszant a megbízhatatlanság.
Mi taszít benne?
Aki nem tartja be az ígéretét, akire nem lehet építeni, az visszaél mások idejével, pénzével, türelmével, stressztűrő képességével, holott ehhez nincsen joga. Odáig elfogadom, hogy mindenki lehet rossz passzban, és jár neki egy második esély. Na de miért járna harmadik, negyedik, sokadik? A szavahihető ember ezzel szemben betartja az ígéretét, számomra erről ismerszik meg, hogy kivel jó együttműködni. Miért nehezítenénk meg a saját életünket azzal, hogy olyan emberekhez fordulunk, akikre nem számíthatunk?
Sosem akartál Németországban vagy Hollandiában élni, esetleg ezekben az országokban kiadni a könyveidet?
Ez nem merült fel. Tudok németül és angolul, de egyik nyelvet sem beszélem olyan jól, hogy azon írjak. Sosem felejtem el, amikor a sikeres dán szerzővel, Sissel-Jo Gazanal készítettem interjút, és megkérdeztem tőle, miért nem angolul írja a könyveit, ha egyszer úgyis lefordítják, és maga is napi szinten beszéli az angolt. Ő csak annyit válaszolt, hogy „a dán nyelv a szolgám, megparancsolhatom neki, hogy engedelmeskedjen nekem”. Ebben pontosan egyetértek vele, elképzelhetetlen számomra, hogy más nyelven is olyan minőségben írjak, mint ahogy magyarul. Jóllehet, be vagyunk zárva a saját nyelvünk börtönébe, ez egyben felelősség, ezt a nyelvet kell jól használnunk.
Irodalom tanulmányaid alatt gondoltál arra, hogy évek múlva, tizenegy sikeres kötet után te magad adsz majd címlapinterjút?
Nem álmodoztam arról, hogy író legyek. Előbb újságíró lettem, majd mellette regényeket kezdtem írni, de máig meglepetten látom a nevem alatt, hogy „író”. Ugyanakkor már újságírónak sem nevezném magam, hiszen nem azt művelem főállásban, hát azt a kifejezést használom, amit szintén Zétényi Lilitől tanultam: író típusú ember vagyok, olyasvalaki, aki abból él, hogy szövegeket készít, hiszen legyen szó újságcikkről, regényről vagy könyvkiadói munkáról, az írás a kulcs. Visszatérve a kérdésedre, sokáig nem formáltam tudatosan a pályámat, inkább magától alakult, ahogy az újságírás is véletlenül jött, úgy a könyvírás is. Manapság divatos szóval énmárka-építésnek nevezik, ha az ember olyasmit csinál, amit senki nem vehet el tőle, mert az ő nevéhez kötődik, mint az én esetemben a regényeim. Mára sokkal tudatosabbá váltam, megtanultam, hogy nem szerencsés egyetlen munkakörrel azonosítani magunkat, mert ha elveszítjük az állásunkat, ami bármelyikünkkel bármikor megtörténhet, akkor váratlanul ott állunk a kérdéssel: ki vagyok én?
Werner Nikolett
fotók: Kenéz Kíra
