meglátogat az utcán, ő valaha szeretett. ha ránézek,
a néhai angol típusú házunk kertjét látom. a virágok
ollókat növesztenek a leveleik helyén, és kimetszik
magukat a földből. a fáról csak rohadt almák
potyognak, focizunk velük a szomszéd fiúval.
ez most egyáltalán nem esik jól.
mondhatni, szar. akkor úgy tűnik,
ez az első adagom, ami azért van,
mert már rászoktam, és nem
azért, hogy lepke legyek vagy
tigris. borzalmas hányingertől
szenvedek. rendőröket látok
mindenhol, pedig tudom,
hogy csak én vagyok itt.
ez az a tipikus pillanat,
aminek csak “mostja”
van. velem együtt
a jelenbe vésik,
mint egy százast
a betonba,
útépítéskor
véletlenül.
amikor azt hittem, hogy vége,
öregen fölém hajolt… hiszen
pár perce még tinédzsernek
tűnt… és rám lehelt… a láz
ma a mindenem. a pókok
sorban csak gyűlnek
a lábujjaimnál. és
már imádkoznak
is értem valahol,
mintha távoli,
jó levegő
lennék.
