I.G.-nak
XII.
Hogy végtelenbe oldódjon nyoma,
társat kell találjon bármi áron:
szerelmet – legyen bármily’ ostoba,
hiábavaló érzés, lázálom
vagy testet-lelket pusztító bűbáj!
S a dűne porán sarjad egy fűszál
csöndben… Vajon ki kérhetné számon
a természet szilárd rendelését?
Végül múzsaként tekint a nőre:
fakul haja, ereszkedik bőre,
szeme elveszti isteni fényét…
…de megtorpan: közeledni sem mer,
hideg szív szemléli szenvedélyét –
Látom, miért magányos az ember.
