I.G.-nak
XIII.
Látom, miért magányos az ember:
élni késik, hullása korai,
reménye kietlen, baja – tenger…
Bűnök, melyeknek hordom nyomait
és melyekről mit sem tud a világ,
sírom poraként majd számba szitál,
elfedve lelkem s korhadt fogaim.
Bűnös a vágy, hogy örökké éljen
kegyelmed, hogy időben végezzek?
Tetteim múlnak, mint a lélegzet,
nincs más s több jutalmam, mint a férgek.
Folyvást kutatom, merre van nyoma
gyarlóságodnak – megöl majd vétkem,
félrelöksz. Nem érek hozzád soha.
