A 24 órás műszakot nehezen bírom, de csinálom, mert muszáj. Nincs más. Ez van, be kell érnem vele. Jóska hozott be, ő anyám legjobb barátnőjének a mostohafia. Hatodik éve van itt, belassult, fásult, de nem mutatja. Ilyen leszek majd én is, nincsenek illúzióim. Most sem öröm-ködöm, amikor meló előtt a konyhában bepakolom a sporttáskába az egyenruhát és a műanyag dobozokba porciózott krumplis tésztát, de manapság nem ugrál az ember, főként akkor nem, ha már elmúlt 30. Karriert nem csináltam, megtakarításom nincs, kocsit egyszer vettem, de a lakótelepi parkolóból azt is ellopták. Megyek busszal és metróval. Kétszer ragadtam be eddig, mert füstölt a 3-as, le is állt, késtem, alig tudtam kimagyarázni a security központjában. Beszóltam persze, de azt mondták, még egy ilyen rendbontás és repülök. Mintha én tehetnék a közlekedési helyzetről. Nem én tehetek.
Az egyenruha jól áll rajtam, de hát műszálas, lemegy a 24 óra, és már érzem, hogy beleizzadtam. Használok dezodort, de a műszak végén már csak egyre vágyom igazán. Hazahúzni és beállni a zuhany alá.
Még nyolc órát kell kibírnom, aztán fürödhetek. Utána 48 óra pihenés, majd kezdődik minden elölről.
Főzök, pakolok, egyenruhát hajtogatok, buszozom, metrózom, bejövök és kezdek. Aláírom a jelenléti ívet, átveszem a műszakot, beülök a portára. Két óra után felállok, és indulok járőrbe. Meglepetés nem érhet, nem támadnak rám lesből, hisz nincs itt senki, csak az üres folyosók, a lezárt szobák. Sokszor lámpát sem kapcsolok, csak megyek a sötét helyeken, és próbálom elképzelni, milyen volt itt régen.
Egy ismerősöm bejött megnézni, mit csinál egy biztonsági őr. Délután velem kezdett, aztán mielőtt kilépett volna az utcára, azt mondta: „Dezső, te egy ravatalozóban dolgozol.” Igaza van. Élők nincsenek már, csak a nyomai annak, hogy valaha itt élet volt. Most halott a hely.
Nem félek a halottaktól. Tudom, hol jártak, amíg éltek, hol üldögéltek, ettek, beszélgettek, vitáztak, tervezték a jövőt, azt is tudom, mit mondtak és hogyan. Hallgattam őket. Színészek, rendezők, művészek, irodalmárok, történészek, sportolók, újságírók, szerkesztők, bemondók és persze a hétköznapi emberek. Ma már nincsenek sehol. A főnököm azt állítja, érzi: itt vannak még mindig, a falakba, a kopott padlószőnyegbe beleivódott az emlékük, de ez baromság. Nincs itt már semmi. Elvittek innen mindent, könyveket, gépeket, szalagokat, eltüntették a múltat.
Hát itt dolgozom biztonsági őrként, ebben a 90 éves ravatalozóban, a holt hangok házában. Nyolc óra múlva hazamegyek. Fürdök, bedőlök az ágyba és alszom. Csend lesz. Pont olyan mély és nyomasztó csend, mint itt. Bródy Sándor utca 5-7.
Megjelent a szerző Befalazott csőgörény című kötetében.
