Külső-külső-Baross utcán egy kocsma.
Esős évszakban testmeleg odú,
Füstös vérű, bordó konvektorú,
És benne,
Mintha csak a boldogság lenne
A rendező erő: együtt nevet,
Együtt szárad, fest fel új színeket
Sok kis reszkető egzisztencia.
Ide hívlak, a válság közepébe,
Fogatlanság világába, te lány,
A napról, hogy itt száradjunk talán,
Ha már a
Földet belakta ennyi árva:
Nekik mutassuk meg, hogy nem hiba
A szegénység, nem bűn – mert ezt hiszi
Sok kis reszkető egzisztencia.
Ezek közé vagyok – látod, beálltam,
Mert énnekem sincsen sokam, te lány,
De veled én is kinyílok talán;
Ereszd le
Fémes mosolyodat egy percre,
Mutasd meg, hogy az élet nem hiba,
S nézze végig, hogy fölemelsz vele,
Sok kis reszkető egzisztencia.
Legyen nekünk a társadalmi egység,
Kezdjük kicsiben, és ezek előtt.
Ahogy keramitot ér a cipőd:
Reményre
Váltod föl őket; ezt várják húsz éve –
Hozomra él, és hozomra nevet,
Hozomra álmodik jobb életet
Sok kis reszkető egzisztencia.
