Pilinszky János emlékére
Mondd, hová lett a közeled?
Mondd, a bukásunk ki látta?
Hogy valóság, mért nem lehetett,
az a sok, arany ciráda?
Mondd, ki miért nem jutottunk?
Hogy mért nem láttunk drágábbnak?
Előle el, mért futottunk?
Nyitva ki, rongyosládánkat.
Mondd, el miért, és mi temet?
Az egész, miért lett törött?
Hogy miért nem látni szemed?
Hogy ki az, kivel esküdet kötöd?
A mennyet, miért nem látom?
Mért nem mondod, hogy szép lehet?
Hogy áttörjünk minden gáton,
könnyűnek érezve léptemet.
Mondd, mi bennem e jégverés?
Mondd, hol vannak az angyalok?
Nekem, kinek már rég kevés,
hogy meg majd, boldogan halok.
Mondd, bele mért feledkeztél?
Hogy ami van, az kinek jó?
Szívedben még, hányszor lesz tél?
Mit betemet a hideg hó.
Mondd, mért menekülsz, és maradsz?
Mondd, el miért utasítod?
Meg, mért kérdezed, és tagadsz?
Kőbe vésve, minden kínod.
Mért ásod a vizesárkot?
Mi bőszít, és mi gyújtogat?
Ki segített, és ki ártott?
Mondd, bírod még a súlyokat?
Mondd, hol a hold, és a nap?
Hogy benned, mért az lett a vágy,
hogy nézhesd, ahogy szétszakad,
a bölcső, és a vetett ágy?
Az asztalt, kinek teríted?
Az asztalt, kivel szeded le?
Ihleted, miből meríted?
Hogy ne is jussak eszedbe.
