Dés László egyik legnagyobb kortárs zenei ikonunk. A zene szinte minden műfajában csodálatos, sikeres alkotásokat hozott létre. Kimagasló tehetségét a szakma díjakkal – Kossuth-díj, Liszt Ferenc-díj, Prima primissima-díj, Érdemes művész kitüntetés – ismeri el. Közönsége a nagy slágereiért, mint például a Nagy utazás, a Mi vagyunk a Grund, a musical-eiért, mint A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, és a utánozhatatlan jazz improvizációiért örökre a szívébe zárta.
A napokban jelent meg az Amplitudes című lemez, amit nem stúdióban, hanem koncert közben rögzítettek.
Zenekarunk, a Free Sounds egy quartett. Lukács Miklós cimbalmozik, Fenyvesi Márton gitározik, és effekteken dolgozik, Dés András ütőhangszereken játszik és dobol, én szaxofonozom. Van már egy stúdió lemezünk, most pedig készítettünk egy élő felvételes koncert lemezt. A zenekar érdekessége, hogy nincsen programja, nincsenek számai. Felmegyünk a színpadra és az első pillanattól az utolsóig improvizálunk.
Hangnemet sem egyeztetünk, csak azt, hogy ki kezdi el a darabot. Fantasztikus, hogy a teljesen nulláról induló improvizáció közben mindig kialakulnak formák, szerkezetek és témák, ami nagyon izgalmas és élvezetes, nem csak nekünk, de a közönségnek is. Látható, ahogy ráéreznek arra, ahogy ott, előttük születik meg a zene. Megismételhetetlenül. Azt, ami a lemezre rákerült nem tudnánk reprodukálni. Ha tartanánk egy lemezbemutatót az teljesen más zene lenne már. Játék közben derül ki, hogy mit játszom. Esterházy Péter fogalmazta meg tökéletesen a jazz lényegét, bár ő az írásról gondolta ugyanezt.
„Írás közben derül ki, hogy mi az, amit írok. Valaminek a szabályaihoz kell alkalmazkodnom, ami most születik.”
A lemez mottójául is ezt választottam.
Az improvizációs zenéléshez a zenekar tagjainak nagyon kell egymást ismerni?
Az nem jó, ha a zenészek már tökéletesen ismerik egymást. Az az izgalmas, ha zenélés közben valaki olyan váratlan labdát dob, olyan meglepő inspirációt ad, amitől teljesen más felé kanyarodik el az egész, mint ami kiszámítható lenne. Ezért van az, hogy a jazz zenekarok, olyanok is, akiknek programjuk, témáik, meghatározott harmónia-menetük, szerkezetük van, egy idő után mindig változnak – a legnagyobbak is – mert annyira kiismerik egymást, hogy a zene rutinná válik, és ezzel a lényeg vész el.
Ezért egy idő után minden zenekarom felbomlott, és léptem tovább.
Pályája során mára zenei ikonná vált. Hosszú ideje kialakította a saját egyéni hangját. Még az elején gondolta, hogy ez ennyire sokszínű lesz, hogy ilyen sokféle műfajban fog csodálatos sikereket elérni?
Eszemben sem volt. Azt hittem, hogy örökre jazz szaxofonos leszek, hogy kizárólag ez az én hivatásom. A jazzt a mai napig csinálom, de valahogy úgy alakult az életem, hogy mindenféle műfajba belekaptam. Egyáltalán nem bánom. Annyira szórakoztató, sokrétű és izgalmas ezáltal a munkám, hogy nem lehet megunni, mindig valami új következik, mindig más problémát kell megoldani. Bizonyos vagyok abban, hogy valamiképp egymásba folyva léteznek bennem a műfajok, hogy a dalaimban, zenei motívumaimban, minden zenémben felbukkan a jazz-ből is valami, és az impovizációmban is benne van a dalos, a tematikus gondolkodásom, ahogy építkezem vagy ahogy megfogalmazok, kibontok bizonyos témákat. Ezekből tevődik össze a saját zenei világom.
A kutyája valóban felismeri a játékát, amikor hallja?
Így van. Nagyon édes kutya, szereti a zenét, de ha otthon élőben szaxofonon játszom, menekül, nem bírja az éles hangokat. Leültem nézni egy filmet, Fábry utolsó filmje a Gyertek el a születésnapomra volt az. Már magam sem emlékeztem, de rengeteget szaxofonoztam a film zenéjében. Vukán György írta, ő sokszor elhívott, tulajdonképpen így tanultam a filmzenét. Szól a tévében a zene, egyszer csak megjelenik a Mokka, odarohan hozzám és jelezi, hogy megismerte. Hihetetlen, de felismerte azt az évtizedekkel ezelőtti régi Dést.
Hol voltak meghatározó pillanatok a pályája során?
Az egyik legfontosabb pillanat volt, amikor beleszerettem a jazz-be, elég későn, 16 évesen. Annyira megragadott, hogy elhatároztam, hogy ezt akarom csinálni. Tulajdonképpen minden első pillanat, első nagy történés meghatározó volt. Amikor először csináltam lemezt a Dimenzióval 81-ben, amikor először fedezett fel egy finn menedzser és meghívott minket turnézni Finnországba. Óriási dolog volt. Az első dallemezem, az első musical, az első filmzeném. Ezeket nem tanultam, csak éreztem. Beleugrottam az ismeretlenbe, mint egy mély kútba: vagy sikerül vagy nem. A Dimenzió lemez után kért fel minket Makk Károly, hogy csináljunk zenét az Egymásra nézve című filmhez. Az Udvaros Dorottya lemez után hívott Lukáts Andor a legendás Kaposvárra, hogy csináljunk egy zenés darabot. És így tovább, minden egyes állomás valami mást is hozott, felhívta valaki figyelmét rám, és adódott a következő lehetőség.
Állandó szerzőtársai – szövegírók – Bereményi Géza és Geszti Péter „szerencsés” találkozásnak bizonyultak. Miért éppen őket választotta akkor?
Bereményi Gézát először az Udvaros Dorottya lemez szövegeinek megírására kértem fel. Géza úgy dolgozik, mint senki más. Akartam adni neki egy kazettát – mert mindig először megírom a zenét, és arra készül a szöveg – majd nagy nehezen megértettem, hogy le fog ülni mellém, játszanom kell neki, és úgy írja meg a szöveget. Másfél óra múlva megszületett az első dalunk, a Hóesés. „Vasárnap délután, és semmi lárma nincs / csak neszek, és gázolsz kristály szőnyegen…”
Amikor A dzsungel könyve musical zenéjét kezdtem írni, Nemes István dalszövegíróval épp a Valahol Európában musicalt írtuk, de előtte vele csináltuk a Patika című filmsorozat zenéjét is, amiben sok dal volt, mert szerepelt benne egy zenekar. István A dzsungel könyvét nem vállalta, úgy érezte, túl sok a munka.
A volt feleségem hívta fel Geszti Péterre a figyelmemet. Akkoriban, ‘94-ben a Rapülők nagyon pörgött, a lányaim is szerették, sokszor hallgattuk a kocsiban. Felfigyeltem én is, hogy milyen remek dumái vannak. Felhívtam Gesztit nagyjából ismeretlenül, és ő örömmel vállalta. Nagy siker lett a közös munka, örökre szerzőtársak lettünk, mint Bereményivel és Nemes Istvánnal.
Később a kortárs irodalom nagyjaival lépett színpadra óriási sikerrel.
Esterházy Péterrel kezdődött. 1990-ben megjelent a Hrabal könyve című regénye. A regény egyik vonulata, hogy Charlie Parker, amikor meghal, fölkerül a mennybe. Ezt Péter megspendírozta Parkernek, aki zseniális muzsikus volt, de – finoman szólva – nem az apácák életét élte. Parker szaxofonozni tanítja az úristent, de az isten tehetségtelen, botfülű és összevissza dudál. Ennek apropóján együtt kért fel minket az Egyetemi színpad. Én testesítettem meg a tehetségtelen istent és Charlie Parkert is – őt már nehezebb volt. A nézőtér zsúfolásig megtelt fiatalokkal, óriási siker lett. Esterházy Péterre már a kilencvenes évek elején, mint ikonra tekintettek az egyetemisták, és nem csak az irodalom tanszéken. Az előadás után az öltözőben Péter rám nézett és azt mondta, Laci, ezt csináljuk még! Mondtam, hogy Péter, csináljuk! Így aztán bizonyos rendszerességgel felléptünk. Péter mindig írt új, inspiráló anyagot, én pedig improvizáltam hozzá a zenét. Ezt 25 évig, a haláláig csináltuk. 2016 júniusában a Könyvhéten léptünk fel utoljára. Pár hétre rá meghalt. Eszterházy Péter fantasztikus ember volt, nagy író, nagy szellem és csodálatos barát. Jó volt együtt lenni, és jó, hogy van.
Az egyik évben a Zsidó Fesztivál kiemelt fellépőjének kértek fel. Akkor találtam ki, hogy csináljunk egy estet négy íróval. Esterházy, Spiró, Parti Nagy, Závada. Baromi nagy siker volt. Előadássorozatot csináltunk a Pesti Színházban, azután, amikor onnan elküldtek, a Katonában folytattuk. Máig tart. Péter halála óta mi olvasunk a műveiből. Van egy másik mondása Péternek, amit ő a papájára alkalmazott, de én átírtam őrá: Mi a különbség Esterházy Péter és az Isten között? A különbség jól látható, Isten mindenütt ott van. Esterházy Péter is mindenütt ott van, csak itt nincs.
Hogyan készült A Pál utcai fiúk musical?
Megkeresték Geszti Pétert a Molnár örökösök, hogy lenne-e kedve musicalt csinálni A Pál utcai fiúkból. Persze, hogy volt, rögtön szólt nekem, mert régóta gondoltunk rá, de nem volt meg a jog.
Lelkesen bementünk a Vígszínházba, hogy felkérjük Marton Lászlót a rendezésre. Marton nagy Molnár szakértőnek számított, Molnár Ferenc lényegében a Vígszínház házi szerzője volt. Ha nem éppen Németországban vagy New Yorkban, akkor a Vígszínházban mutatták be először a darabjait. Marton örömmel vállalta el. A szöveg gondozására Grecsó Krisztiánt kértük fel. Minden héten a lakásomban találkoztunk, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Marton Laci rendező, Grecsó Krisztián szövegkönyvíró, Geszti, mint dalszövegíró és én.
Legelőször megcsináltam a történet zenei felállítását és azon kezdtünk el dolgozni. Legalább egy évig tartott. Ragaszkodtam hozzá, de mindenki egyet is értett, hogy ne egy nosztalgikus 19-20. századfordulós darabot csináljunk, ahogy prózában szokás hozzányúlni, hanem a mához szóljon, mint ahogyan a Shakespeare, Csehov, Moliere darabokat is így érdemes és kell is megcsinálni.
Sokat gondolkodtam, hogy a zenét milyen stílusra vegyem. Rájöttem, hogy a legegyszerűbbre. Itt két egyszerű csapatról van szó. A Pál utcai Grund csapatról meg a Füvészkerti fiúkról. Nem lehet bonyolult szimfonikus hangszerelés, mert hazug lenne, leesne a történetről a zene. Egyszerű gitárzene kell, mint egy beatzenekar a 60-70-es évekből, hogy a srácok akár egy tábortűznél is el tudják játszani. A dalok többsége ilyen lett.
Sikerült egy olyan szövegkönyvet, egy olyan történetet felrakni Molnár zseniális regényéből, olyan zenével és mozgással, amire a mai fiatalok ráéreznek, amitől megmozdulnak, és érzik, hogy közük van hozzá. Ez a titka a sikernek.
Mit szól ahhoz, hogy a diáktüntetések himnusza lett a Mi vagyunk a Grund?
Büszke vagyok rá, hogy napjaink történéseihez használják a zenémet a fiatalok. Ennél frissebb nem lehet egy mű.
Baletthez is írt zenét.
Tennessee Williams A vágy villamosa című drámájának balett változatához a jazz mellett kortárs szimfonikus zenét is írtam. Óriási munka volt, de rendkívül izgalmas elmondani egy történetet, ami eredetileg színdarabnak íródott, a két absztrakt műfaj, az instrumentális zene és a mozgás eszközeivel. Hogy ki ez a Blanche, aki beállít a húga lakásába, hogy mi történt vele, miért olyan feszült? Isteni volt mindezt zenében megfogalmazni.
Szép sikerrel megy az Operában, de nem tudom mi lesz igazgató váltás után.
Olvastam, hogy most operát ír Petőfiről. Valóban Hip-hop műfajban készül?
Dés hip-hop lesz, a magam módján csinálom. Ha Petőfi ma lenne fiatal, akkor slam poetryt mondana. Petőfi forradalmasította a költészet nyelvét. Akkoriban az irodalom barokkos nyelven szólt, rengeteg klasszikus görög és bibliai utalással, leginkább egy szűk művelt rétegnek. Petőfi behozta a népdal nyelvét a költészetbe. Forradalmat csinált a művészetben és a politikában is. Megváltoztatta az ország sorsát. Petőfi 14 éves volt, amikor az apja vállalkozása teljesen tönkrement. Nincstelenné váltak, középosztálybeli, gondtalan gyerekből földönfutó lett. Ettől fogva a szegények és a nép mellé állt, erősen, mélyen baloldali lett, köztársaságpárti. Egyrészt nehéz természetű karakter volt, másrészt kemény, bátor, tisztességes ember. Ráadásul egy zseni.
Ehhez egy új zenei nyelvet kell létrehoznia?
Abszolút. Szövegkönyve nem lesz, csak dalok, dalszövegek. Írok egy dramatikus zenét. Így szeretek dolgozni. Elképzelem, hogy az adott dal hogy helyezkedik el a történetben, milyen kontextusokban jelenik meg. Belekalkulálom a történésekhez a táncot, a koreográfiát. Minden dal viszi előre a történetet. A zenéhez készül a szöveg.
Május 6-án nagy koncertje lesz a Papp László Arénában. Miért duett koncert?
A duett mindig izgalmas, különösen színészekkel, akik elő is tudják adni. Színészeknek mindig Bereményi Gézával írtam dalokat, aki történeket ír, dramoletteket, kis melodrámákat. A 35 perc, például egy szerető pár titkos percei. A Vetkőzés, ahol valahogy nem jön össze az a kémia a férfi és nő között, elkezdenek valamit, de nem sikerül. Vagy a Tíz kicsi bűnjel, egy civódó lakótelepi pár. Rengeteg ilyen történet van, amit a színészek fantasztikusan képesek értelmezni és előadni. Nem akarom azonban, hogy ez a koncert csupán színész koncert legyen, ezért Für Anikó, Mácsai Pál, Básti Juli és Nagy Ervin mellett Geszti Péter, Tóth Vera és én fogunk még énekelni. Verának írok új dalt. A koncertnek lesz meglepetés vendége is. Nem árulom el, hogy ki az. Aki eljön meglátja.
Most, mielőtt idejöttem az interjúra, fejeztem be az új nyitószámot a produkcióhoz. Müller Péter Sziámit kértem, hogy írjon hozzá szöveget. Ezt magamnak írtam. Úgy adom elő a dalaimat, ahogy az írók felolvassák a szövegeiket vagy a költők a verseiket elmondják. Szeretik az emberek, ahogy előadom a saját dalaimat és én boldogan élek a lehetőséggel.
A Mi vagyunk a Grund is elhangzik majd?
Naná! Azt már nem lehet kihagyni. Olyan lett, mint a Nagy utazás vagy a többi nagyobb slágerem, várják, szeretik és állva éneklik velünk együtt az emberek. Nagyon jó érzés.
Fridrich Piroska
