Elindultam, és valami ismeretlen hely várt. Rideggé üresedett homályban úszó hitetlen jövő. Míg belefeszül ráncaimba a végtelen mezővé avatott virágos kert, a búzavirág ringását vágyom, a pipacsok tüzében rejlő szenvedélyt és a mécsvirág fáradt tisztaságát. Leírnám vesztett harcom arctalan csendjét, és a hiányok égető cseppjeit, hogy marják a szív zegzugát, s urát a lágyság tolvaja lopja, de nem tudom. Megfáradt arcomon görcsre zár a száj. Kibélelném a hétfők huzatos ablakát, a hetek fosztott szirmait dobnám eléd, hogy olvass lelkemből, majd fogcsikorgón sziszegném hiányod. Aztán könyvet lapoznék öledben, és míg futnék betűin a szónak, halkan pihegve szólnék, miért – e napok, ha taglóz a kimondhatatlan, a gyarló hiány? Begombolt fénytelen alma-arcom tekint a Holdra, és Rád. Képzelgéseimet pillantások mélyéből szótlan is értsd, s legyek szemfényből születő zöld kikötő.