folytatás
Szóval annyi pénzed még épp volt, hogy a két havi kauciót letedd, de hogy utána a rezsit meg a továbbiakat, hogy fizetted volna, arról tényleg nem volt halvány fogalmad se, meg hát enni is kell, és az egzisztenciális szorongást megérzik az emberen, annak szaga van, kigőzölgése, az agyból jövő félelemérzet összekeveredik a gyomorból jövő idegesség szagával, a tekintet elhomályosul, elveszti irányát, és tíz centivel kisebb lesz az ember. Ezt nem lehet nem észrevenni, a társadalom erre a szimatra épít, a kiszolgáltatottak kiszűrésére és kihasználására, ugyan ki akarná reszkírozni a lakását egy ilyennel, lehet, hogy ez az egyetlen bevétele az illetőnek, lehet, hogy maga is munkanélküli vagy gyesen van, vagy elhagyta a férje és így fizet, ezzel a bérbe adható kis lakással, emberséget várni utópia, ostobaság, nem józan gondolkodásra vall, az emberség nem piaci magatartás. Mindenkinek túlélni kell.
És hiába indultál úgy, hogy megoldod, ha kell, majd virágot árulsz az utcán vagy az aluljáróban, vagy eladod a régi rossz holmikat, kitaposott cipőt, ócska kávéfőzőt, kimustrált csipketerítőt, úgyse kell már az neked az albérletben, vagy egy-egy kedvesebb tekintetű járókelőtől vagy Aldiban vásárlótól próbálsz diszkréten pénzt kérni, megértésükre és együttérzésükre apellálni, az még nem koldulás, de persze hogyne lenne az, szóval elkezdtél a bérbeadóknak hinni, az ő tekintetüknek, megérzéseiknek, húzódozásuknak és elutasításuknak, hogy úgysem tudod majd tartani a lakást és akkor az ő vállukra teszed, hogy hogy tegyenek az utcára, amit nem is lehet, hisz moratórium van, hogy tegyenek ki egy öregasszonyt, meg hát nem is jelent meg ott veled egy jókötésű férfi, a fiad, az unokaöcséd vagy bárki, egy szem öregasszony meg a kéthavi kauciójával, szorongás- és gyomoridegszaggal meg a légüres terével nem üzleti partner.
Így aztán te is elhitted, hogy az albérlet nem neked való, és már nem is volt az, mert addigra a kéthavi kauciót is elköltötted élelmiszerre, nem is tartott túl soká ebben a harminc éve nem látott irgalmatlan inflációban és árrobbanásban, de néhány hete még ott voltál és akciós napraforgóolajjal bundás kenyeret sütöttél az imrei, egyetlen szobás kis házadban, több havi elmaradással a gázzal, vízzel, csatornával és villannyal, egyszerűen nem tudtad fizetni, mert nyugdíjad még nincs, a takarítói félállás hetvenezre meg nem volt elég az élelmiszerekre és a gyógyszerekre sem, nemhogy a közművekre.
A banktól kértél személyi kölcsönt, jelzálog fejében persze, hisz normális jövedelmet nem tudtál igazolni, mindenki tudja, hogy a személyi kölcsönnek a legdurvább a kamata, és hiába esküsznek meg és írják le, hogy nem változik közben, mindig változik, vagy az ezt szabályozó törvény módosul, és akkor máris dől minden, az is hülye, aki banknak hisz, itt van ez a Völner-ügy is, ellopnak ezek mindent, pont az ilyenekre játszanak, mint te, s mivel nem tudtad visszafizetni, amikor kellett volna, jött a jelzálog, de a villanyt meg a többit ugyanúgy nem fizetted, bekerültél az ördögi spirálba, már a ház negyede a banké volt, annyira rúgott a tartozásod, így aztán meghirdették nyomott áron és hogy-hogy nem, igen hamar került vevő. És bár nem akartál kiköltözni, a vevő be akart, egyszer csak jött a végrehajtó, hogy húzzál el, onnan, ahol évtizedekig laktál, hisz hogyan tudna beköltözni az új lakó, ha te még nem költöztél ki, fiatal pár, az első lakásuk, pici, de kipofozzák és van kert is, később hozzáépíthetnek, ők láttak benne fantáziát, főleg ilyen nyomott áron, mert ezeknek a banki ingatlanoknak olyan irreálisan alacsony áruk van, hogy a bank minél hamarabb a pénzéhez jusson, őt csak ez érdekli, nem óhajtja kivárni a piaci folyamatokat, ezért aztán meg is vannak az embereik, odadobják a lakásmaffiának, lehet, hogy konkrétan nem a bank maffiája, hanem a végrehajtóé, de hát megvannak a kapcsolataik és megvan azonnal a vevő. Más kérdés, milyen boldogságot lehet építeni egy elhalt, elüldözött élet romjain, de hát ez már nem a te problémád. És az övék se.
Egyelőre próbálsz figyelni, ismerkedni, persze bizalmatlan vagy, ez normális, vagy inkább outsider, ők is bizalmatlanok, kérdezgetnek, honnan jöttél, Imréről, a tizennyolcból, kérdeznek vissza, de te ódzkodsz az ilyenektől, akik tizennyolcat mondanak, az egy másik kaszt, miért nem lehet tizennyolcadik kerületet mondani, de nem akarod javítani őket meg eljátszani a tanár nénit, hisz akkor lőttek a befogadásnak vagy bármiféle párbeszédnek, ezért nem ismétled meg helyesen, annyit mondasz, Pestszentimre, de nem tudják, az ő térképük maximum Lőrincig terjed, autópiac, nagybani, magyarázol, á!, Erzsébet, kérdeznek vissza, mert arról még hallottak, a húszker?, de nem, a te házad nem Lőrincen és nem is Erzsébeten van, hanem Imrén, Pestszentimre, ismétled az idegenebbik nevén, létezik ilyen kerület és városrész, egyelőre legalábbis, míg le nem választják ezek a mocskok, a főispán urak, méghozzá az egyik legnagyobb, több mint kétszázezer lakó, onnan tudod, mert jelentkeztél önkéntes szavazatszámlálónak, az is egy kis pénz és mégis ülőmunka, nem kell a kondérokat emelgetni meg hat órán keresztül hajolgatni, szemetet szedni és bunkó emberek által összeszart, összehugyozott WC-t pucolni, akkor tudtad meg, hogy ennyi lakója van a kerületnek, persze nem mindegy, hol volt, ha már nincs meg?, kérdeznek vissza már nem friss hajléktalantársaid, de hát az ember öntudata akkor is lokális, ha már nincs meg az a „lokál”, hogy lenne már mindegy, te nem lőrinci vagy meg nem erzsébeti, hanem imrei. Persze Imrén valóban nincs semmi, nincs egy nevezetesség sem, csak házak és műhelyek, kertek, jobbára villanyszerelő, kisiparos, kisvállalkozó és munkáscsaládok néhány eltévedt értelmiségivel, orvossal, mérnökkel, az orvosoknak a Klinikák még viszonylag közel, és mégis a zöldben laknak, a mérnököknek meg tök mindegy, őket sose látni a kertben, naphosszat a gép előtt ülnek. Te lélekben még nem vagy hajléktalan, neked még nem mindegy, hol volt a házad, hisz a volt szó se jön a szádra, mindig vant akarsz mondani, csak akkor meg valahogy mindig megdöccen az egész és megcsúszik a hangod.
Szóval te egy imrei hajléktalan vagy, de nem Imrén, mert a külvárosban nem lehet hajléktalannak lenni, egyrészt hol, másrészt nincs forgalom és nem ad senki semmit, meg hát az embernek nagyon fáj a saját környékén hajléktalannak lenni, akkor már inkább választ egy aluljárót, ahol nem ismerik fel, ahol új életet kezdhet a dobozain, a szivacsán meg a szakadt laticeljén, attól még, ha jön a honvágy, fel lehet a buszra szállni, persze ahhoz jegy kell, Imrére csak elsőajtós busz megy, bérletet kell mutatni vagy a jegyet kezelni, nem mondhatod, hogy hajléktalan vagy, a hajléktalan ne utazzon és különben is, a sofőrök rohadt kegyetlenek, ráadásul kivagyiak is, abban az egy négyzetméteres fülkében gyakorolják hatalmukat, s noha mi történne, ha egyszer az egyik valakit fölengedne bérlet nélkül, semmi, de lehet, hogy fél, hogy ellenőrzik és akkor ő kap a fejére. Eddig még nem mertél kimenni, nem mertél felszállni a buszra és megnézni, ki lakik a házadban, mert még nem így fogalmazol magadban, hogy a házban, hanem hogy a házadban, alig pár hét telt el, félsz, hogy először sírva fakadsz, utána összeomlassz, aztán pedig elkezded felfeszíteni a kertkaput és felgyújtod az egészet.
Szóval nem mész egyelőre, próbálod szokni az utcalétet, kiépíteni a kapcsolatokat meg a közlekedést, a logisztikát, pokoli nehéz, a WC az egyetlen, ami meg van oldva, de az is csak napközben, éjszakára mindig fel kell járni és keresni egy helyet a zöldben, a férfiaknak ez is sokkal egyszerűbb, te nem leszel az, aki maga alá hugyoz, aztán ott ül nap- vagy éjhosszat a saját vizeletében, bár nem mindig egyszerű, mert azért messze van az első hely, ahol nem látják az embert, és ott sem könnyű megoldani, hisz valaki mindig jöhet, meg hát hova dobja el az ember a papírt ugye, plusz akárhogy sietsz, addig is ellophatják a cuccodat, ami a fekhelyed is egyben, de matraccal mégse mehetsz pisilni, még ha a többi cuccot magaddal is viszed, ehhez kéne egy haver, egy valaki, akiben már megbízol annyira, hogy addig vigyáz rá, de egyelőre ez a valaki még nincs meg. Még csak méregetnek, te is méregeted őket, még nem fogadtak be maguk közzé, egyelőre csak megtűrnek, az is valami, mert azt azért látják, hogy próbálsz alkalmazkodni, hogy nem törsz rájuk, hogy tiszteletben tartod a helyüket és az igényeiket, egyszóval hogy egy rendes ember vagy, akivel elbánt a sors, ahogyan velük is, csak jóval korábban. Afféle exlex állapot ez, nem vagy már normális, teljes értékű állampolgár, de nem vagy még hajléktalan sem. Lélekben még oda tartozol, fizikailag már ide, a társadalom már kitaszít, az utca még nem fogad be.
A novella befejezését, mely a szerző készülő, különleges női sorsokat feltáró kötetének egyik darabja, a következő számban olvashatják.
