Nem lehetett nem észrevenni. 11 megállós viszonylag eseménytelen utazásom azonnal eseménydússá vált, amikor felszállt. A mellettem ülő ötven körüli nő kezében meglátta az akciós újságot és azonnal akcióba lendült ő maga is. Nem voltak itt taktikák, szemkontaktust kipréselő ügyeskedések, ó nem. Ő beszélni akart és beszélt. Fején napellenzős pánt, lábán szandál, látszik, hogy pár utat már megjárt az elmúlt évtizedekben, tán a kilencvenes évek terméke, pólóján, ami patyolatfehér, virít a felirat: „Fussunk együtt át az EU-ba, 2004” Ismerem ezt a típust, ismerem és kedvelem, ők azok, akik pedánsan elrakják a kiürült zacskókat, náluk van a konyhában glédában minden, ami újrahasznosítható. Náluk nincs felesleges pazarlás, annyi szent, az ösztön-környezettudatos fajta, akinél még fehér az a póló, ami sokaknál már el az enyészeté lett vagy el is felejtették, hogy ilyen is volt.
– Látom, nézi a friss újságot. Én is most megyek a …-ba, állítólag ott még van akciós tej.
A nő mellettem kényszeredetten felnézett, mert körbesandítva látta, hogy ő a célszemély, senki másnál nem volt öles betűkkel csábító heti ajánlat, mindenki telefont nyomkodott. Hallottam a sóhajt, ahogy tolul fel, szinte hallottam azt is, ahogy majd ráterül a válaszára, mint a tejes köd a városra novemberben, fontos tevékenységében megszakított emberek csinálják így, sóhajjal válaszolnak, mert az udvariasság megkívánja a választ, de érezze csak a másik, hogy ez kegy, hogy akar a fene beszélgetni veled és az, hogy válaszolok, az minden, csak nem a szívem vágya. Aztán csak valahogy megdöccentette a sóhajt ahogy felnézett, és győzött a jólneveltség. Mondott valami semmittelent, és gyorsan visszatemetkezett az újságba. De a néni nem hagyta magát. Mennyi ott a tej, kérdezte teljesen természetes hangon, épp, ahogy kolléganők szokták kávészünetben amikor kiderül, hogy fogyóban a közös tej. Közös tej, közös érdek, hogy jó áron legyen, nincs itt kérdés.
– Nem tudom, a tusfürdőknél tartok.
Érezhető volt, hogy a válasszal is tust akar adni, persze nem gondolta ő ezt így végig, csak minél messzebb akart kerülni a tejespulttól mindenhogyan, hát mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem lehet egy lapon említeni a tejet meg a tusfürdőt, nincs itt tejben-vajban fürösztés és ezt már észrevehetné ez az izgága asszony is.
– Értem. Mindegy akkor, voltam mondjuk már három boltban, kettőben nem volt akciós, a harmadikban leltároznak, gondoltam hátha ott van valami jó ár, amit néz, én a szappant szeretem, persze amikor kórházban voltam a lányomék hoztak be tusfürdőt, könnyebb legyen a nővérkének a mosdatás, ugye be kell vinni már mindent, de valahogy a szappan az igazi nekem, jó, hát nem várható el, hogy ott haboztassa persze, haboztak szegények eleget felettem, de itt vagyok. Jó, hát nyolcvanöt évesen már mit igényeskedik az ember, tudom. De vannak vágyaim még, amikből nem engedek. Én például nem tudok lemondani a tejről. Elébb a kenyérről, komolyan. Persze jó, ha az is van, de a tej nekem a minden. Lemondtam már mindent, újság előfizetést, tv-csatornákat, tényleg csak ez a vágyam, hogy naponta legyen meg a bögre tejem. De az ára a csillagos égben. Na jelzek, itt a bolt, amiben még bízom. Ez az igazi árstop, mi?
A nő mellettem szélsebesen pörgetni kezdte az akciós újságot, felpattant és utána kiáltotta, hogy a tartós, a tartós most akciós.
A néni csak legyintett mosolyogva, berregett az ajtó, nem olyan fürge már, meg megnézi ott, ahol eltervezte.
Szeretettel,
Nuszer Mirjam
