A festői szépségű umbriai városkában, az Umbria tartományban található Todiban készítettünk páros interjút, Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely íróházaspárral, az általuk szervezett írótábor utolsó estéjén.
Mi a Péterfy Akadémia rövid története?
G: Már sok éve tanítottam kreatív írást egyetemeken, aztán tanítottam magántanítványokat és valamilyen intézményes keretet akartam adni ennek. Végül két éve nagy elhatározással elindítottam a Jurányi házban a Péterfy Akadémiát. Először csak négy csoporttal és váratlanul nagy sikere volt. Sokáig itt működtek a kurzusok, amiknek aztán a covid vetett végett, így átálltunk az online oktatásra. Meglepően jól működik ez a fajta tanítás, mindenki annyira hozzászokott az online élethez, hogy természetessé vált ez az életforma.
É: Ráadásul kitágult a hallgatók köre is. Kiderült, hogy rengeteg külföldön élő magyar szeretne részt venni a kurzusokon. Nekem például Los Angeles-i résztvevőm is van. Így szélesebb körből érkeznek tanítványok.
Milyen motivációból és milyen céllal vállaltátok ezt a küldetést, hogy tanítani fogtok?
G: Szinte nincs is ember, aki ne szeretné kifejezni a gondolatait írásban. De nagyon hiányoznak ehhez az eszközök, így sokan kezdik el kutatni, hogyan lehet ezt megtanulni, hogyan kell felépíteni egy történetet. Igény van arra, hogy megtanuljanak artikuláltan, szabatosan kifejezni gondolatokat. Sokan szeretnék ezt a tudást elsajátítani, ezért sokan keresik ezt az oktatási formát. Nem mi vagyunk természetesen az egyetlen kreatív írás kurzus, sokféle létezik. Miközben azt gondolnánk, hogy az írás és a könyvpiac csökken, valójában a kiadói számok azt mutatják, hogy ez folyamatosan növekszik.
É: Annyit fűznék hozzá, hogy én nagyon örültem volna, amikor én a saját traumatörténetem megírtam, ha valaki, aki ezt már megtette korábban, végigkísér ezen a folyamaton.
A kreatív írás kurzusok mellé, bekerült a trauma írás kurzus is. Mesélnétek erről?
É: Egyébként, Gergő találta ki, a kurzus nevét is és azt is, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Nyilván ez egy tapasztalati innovatív felvetés volt, hiszen nagyon sokan írták meg a saját történetüket, és olyan hallgató is van, aki azt mondta, hogy neki a kreatív írás kurzuson való részvétel gátolta azt, hogy a saját történetét meg tudja írni, hiszen ott rengeteg a kreatív feladat, és a sajátjával nem úgy haladt, ahogy szerette volna. Így alakult ki, hogy akkor legyen egy új kurzus. Trauma írásban elég nagy tapasztalatom van, hiszen írtam saját traumát is és tanúként lejegyezett traumát is. Gergő módszere alapján, azt kiegészítve a saját tapasztalataimmal, és természetesen a megfelelő szakirodalommal, építettem fel a kurzust.
Miben tér el a kétféle kurzus egymástól?
É: Nehéz úgy elmondani, hogy jól érthető legyen. A trauma írásnál nem számít annyira az, hogy magas irodalommá váljon. Szerintem egy trauma írásnál a leginkább az számít, hogy a szöveg pontosan kifejezze azt, hogy mi történt. Akár a trauma előtti időtől kezdve, a trauma utáni időig és fontos, hogy az olvasó tudjon ezzel együtt menni és a tanújává válni ennek a traumának, minden részletében megismerje és azt
is tudja, hogy mit érzett a trauma elszenvedője. Használunk természetesen irodalmi eszközöket, de nem minden esetben az a cél, hogy egyedi hang legyen.
G: Míg a kreatív írásnál, a fikció természetével ismerkedünk. Ezek a hallgatók nem csak a saját történetüket akarják megírni, hanem folyamatosan szeretnének történeteket írni. Mindannyian azzal kezdünk persze, hogy megírjuk a saját történetünket és a saját élményeinket, de ez egy véges bánya,
és minden szerző, aki írással foglalkozik, az tudja, hogy eljön az a pillanat, amikor a fikcióhoz kell fordulni, fikciót kell építeni. Illetve azt is tudjuk, hogy a saját történetet sem lehet megírni fikciós eszközök nélkül, hiszen más az élet és más az irodalom dramaturgiája, aminek része a történet építés, a cselekmény szövés, a karakterépítés trükkjei.
Ha valaki jelentkezni szeretne, hogyan döntse el, melyik tanfolyam lenne a megfelelő számára?
É: Ez viszonylag egyszerű: aki a saját történetet akarja megírni, és nem az a cél, hogy nagyon egyedi hangon, magas irodalmat hozzon létre és annak is, aki úgy érzi, hogy a saját történetével akar haladni az trauma írásra, aki pedig technikákat akar elsajátítani és meg akar tanulni remekül írni az pedig a kreatív írásra jelentkezik.
A tanfolyamok mellett írástáborokat is szerveztek. Honnan jött a táborszervezés ötlete?
G: A tanfolyamokon egy csomó felvetés volt a hallgatók részéről, hogy több időt kéne együtt tölteni és akkor találtuk ki. Kisorosziban, ahol a magyarországi otthonunk van, egy ottani szállodában, rettenetesen izgulva szerveztük meg az elsőt és miután az felülmúlta minden várakozásunkat, azóta rendszeresen szervezünk táborokat is. Rengeteg kreatív energia szabadult fel és csodálatos volt nézni azt, hogy teljesen tapasztalatlan és az írástechnikai kérdésben járatlan résztvevők, hogyan váltak pontos elemzőké és az első napok megnyilatkozásai után, az utolsó napokra értő kritikusokká váltak. Nyilván egy hosszú út, hogy ezeket a tudnivalókat elmélyítsék, de azt gondolom, hogy soha többet nem fognak úgy olvasni könyvet már, mint korábban.
A trauma tábor külső szemmel lelkileg megterhelőnek hangzik, hogyan birkózol meg lelkileg az ott szembejövő történetekkel?
É: Úgy, hogy nem a történetekre fókuszálunk, hanem a szövegre. Ezt másképp nem lehet. És amikor elkezdünk a történetekből kimenni a szereplőkre, akkor mindig vissza kell terelni a szövegre a fókuszt, arra koncentrálva, hogy amikorelolvasod azt a szöveget, érted-e mi történt vagy szükség van további információra megértéshez. A trauma táborban, mindig szokott lenni egy pszichológus, tavaly Almási Kitti, idén Orvos-Tóth Noémi lesz jelen. Ők ilyenkor nem terápiát tartanak, hanem beszélgetnek és válaszolnak a felmerülő kérdésekre. Szerintem ezt így lehet mederben tartani.
Lassan lezárul az első umbriai írótábor, ami a helyszínt illetően, nektek is újdonság. Milyen tapasztalatokat szereztetek, mi a „konklúzió”? Terveztek még ilyet?
G: Hogyne! Tervezünk minden évben több tábort is szervezni. Mi úgy érezzük valami egészen csodálatos dolog történt. Miután kiköltöztünk félig-meddig Olaszországba, adódott a gondolat, hogy mi lenne, ha itt is tartanánk egy tábort, és félelmekkel tele, de belevágtunk. A most szerzett tapasztalat szerint, ezt nagyon-nagyon szeretik a résztvevők, mert egy csodálatos helyen vannak, ez egy kirándulás is, egy
utazás is, egy kaland is. Todi környéke annyira mágikus és varázslatos vidék, ahogy ezt Szerb Antal is megörökítette az Utas és holdvilágban, hogy ebben az inspiráló közegben még jobban halad a munka. Számunkra ez nagyon nagy élmény volt.
Kialakul-e kötödés a növendékek felé és mi történik ezzel a kapcsolódással egy-egy tábor
vagy tanfolyam végén?
É: Én nem tudom elengedni őket. Na már bőgők is…
G: Természetes, hogy ezek nagyon intim közösségek. Az írás az sokkal személyesebben kötődik az emberhez, mint bármilyen más művészeti produktum. A szerző íráshoz való viszonya és az írás is rendkívül intim kapcsolat. Ezekben a csoportokban nagyon intenzív közös munka folyik, hiszen mindenki véleményt mond a szövegekről, nagyon erős személyes energiák gomolyognak. Így aztán a több száz hallgatóból, akik részt vettek az eddigi kurzusainkon, kialakult egy közösség, amelynek az online folyóiratunk a Felhő Café ad otthont. Itt azok a szerzők publikálnak, akik a mi növendékeink, ez egy bemutatkozási felület számukra.
Ti hogyan írtok? Hogyan választotok témát és hogy néz ki az írói munkafolyamat nálatok? Íróházaspárként segítitek egymást?
É: Persze, hogy segítjük egymást. Kivel beszélnéd meg, ha nem a házastársaddal? Gergő egyébként titkolózóbb. Én rögtön beszélek és minden egyes új ötletet azonnal megosztok vele. A témaválasztást illetően, pont ma hajmosás közben arra gondoltam, hogy mégsem azt a történetet írom meg először, amin már nagyon sokat dolgoztam, hanem egy másikat, amit úgymond ajándékba kaptam, attól, akivel megtörtént, de ez egy röpke pillanat és még semmi sem biztos.
G: Nagyon sokat segít. Mindig ő az első olvasóm. És nagyon kemény kritikus, és szerencsére ki is mondja, amit gondol, nem pipiskedik, úgyhogy ez mindig nagyon jót tesz. A munkarend pedig: csak a rendszeres munkának van értelme. Ha minden nap az ember ennek nekiül és rendszeresen csinálja. Ebben vannak olykor szakadások, vannak időszakok, amikor nem lehet ezt kivitelezni, de most például egy olyan ősz jön, amikor az látszik, hogy lesz idő erre. Én reggeli szerző vagyok, ilyenkor kimerülésig dolgozom, utána mindig sportolni megyek és délután általában egyéb munkákkal foglalkozunk.
Mi a helyzet most, terveztek új művet? Mikorra várható új Péterfy könyv?
É: Tervezni tervezünk. Szándékozom persze írni, remélem idén hozzá tudok kezdeni és jövőre lesz is belőle valami, de nem sürgős, és azt gondolom, hogy most az a szakasza van egy kicsit az életemnek, hogy rengeteg kéziratot olvasok és próbálok segíteni, akinek csak tudok és azt érzem, ez most eltölti a lelkemet, szívemet és kreatív energiámat.
G: Munka alatt van a következő regény. Én négy évente szoktam kijönni egy új regénnyel, mert általában ennyi idő telik el két könyv között, ez nem tud máshogy lenni. Úgyhogy, most vagyok abban a szakaszban, hogy megszabadultam az előző könyv emléknyomaitól és érzelmi kötödésétől és átléptem egy olyan szabad állapotba, amikor teljes energiával tudok elindulni egy új kalandra, egy másik világ határait megkeresni.
Olaszországba költöztetek, lassan egy éve. Ennyi idő távlatából, hogy látjátok, jobb innen szemlélni az otthoni helyzetet?
É: Távolabb kerülsz. Engem nem ér olyan hevesen már, amikor igazságtalanságot, hazugságot látok. El is engedtem sok témát, kettő van, amit nem tudok, az LMBTQ-t és az abortuszt. Ezt soha nem fogom elengedni, ebben mindig meg fogok szólalni.
G: Rám rettenetesen nyomasztóan hat a levegőben rezgő agresszió, egyszerűen nem tudtam már előle hova menni, a dolgozószobám magányába is követett. Olyan negatív energiák uralták el az országot, olyan démonok szabadultak ott el, amelyek végtelenül károsak az emberi szellemre, lélekre és
az alkotásra és egyszerűen a hétköznapjaimat folyamatosan elrontotta. Nekem óriási megkönnyebbülés ettől megszabadulni, és egy olyan világban lenni, ahol a létezés öröm.
írta: Sallai Jutka
fotó: Pengő Edit
