Minden idegszáladdal rám összpontosíts, kérve, hogy a döntésedet el ne siesd; nem játszva a távolit, a meg nem foghatót, nem játszva a távolít, a kísértetiest. Remélve, hogy magamból a félelmeket és a hidegeket most végre kirázom; hogy feszes vigyázzba állítva a halált, túllépek az apró hétköznapiságon. Remélve, hogy a csöndnek most vége szakad, és hogy a kihunyt parázsnak lángja támad; hogy a kacatjaim között megtalálom végre a fénylő és mennyei glóriámat. Hogy leszámolhatok minden gyötrelemmel, leszámolva minden gonddal, minden bajjal; hogy a lelkemet szent fuvallattal érje a negyvenhárom éve várt,húsvéthajnal. Hogy el ne is kelljen többé gondolkodnom, hogy szívemben a gondolatok mért teremnek; hogy ne érezzem a testem és a lelkem sem többé mezítelennek és védtelennek. Nem érezve magam piszkosnak a sártól, nem érezve magam piszkosnak a portól; mint akit a szomorúság, mint aki a szél, el hiába is takar, és fel hiába is borzol. Hogy szenvedésem ne legyen szenvedésed, hogy a fájdalmam ne legyen a fájdalmad; mint aki a döntést és annak természetes következményeit is magadra vállaltad. Mint aki képtelen voltam elfogadni az elmúlást, ami ellen mindig lázadtam; megkövülten és csak megdöbbenve állva, a lángtüneményben, a tűzkáprázatban. Meg nem is tudva, hogy mikor gyógyulhatok, és hogy mikor kaphatok végre levegőt; hogy érezhessem az édesbús örömöt, a testeden, a testemen átremegőt. Mint akinek a be nem gyógyult és sajgó tövises sebeiről a vérharmat csepeg; várva csak a megváltómat, hogy helyettem önmagát kárhoztassa és feszítse meg.
Likes
Nincs hozzászólás