Barkácsolt stégen ül, Átkulcsolva felhúzott térdei, Tábortüzek adnak jeleket túlról: Nincsenek barátai. Aztán rágyújt megint, kortyol a sörből – még valameddig marad –, Nem vonzza az otthoni lárma, a szomszéd, A mexikói sorozat. Gyülekeznek a partokon Kettesével járó, Szeretőknek nevezett lények, És ahogy ilyenkor abszolút megszokott, A fényekkel helyet cserélnek Másoknak édes, Neki savanyú, Messze űző hangok. Elindul haza, szúnyogok nyoma A testén, Ki-betakarózik, erőltetve az alvást, Majd csak túljut az estén… Perzsel a szél a vízpart felől, Másnap zápor hűti a palákat, Az öregek törnek, a fiatal ágak Hajolnak. Látnokként tudja, tízegynéhány év Távlatából sem szépül magánya, Tollat ragad, bolondnak öltözik, Mert nem passzolt más ruhába. Elfelejt káromkodni, a dühöngést Álmaiban levezeti, Kis sámlin tör diót rendelésre, Ollót és kést fen házról-házra járva.
Likes
Nincs hozzászólás