„a magyar nézőink külföldre költöztek…”
Büki Dórát kérdezni is alig kellett, szívesen mesélt munkájáról. Aligha van olyan film- és színházkedvelő ember, aki ne látta volna Mundruczó Kornél valamelyik alkotását, Dóra viszont a nézők számára kevésbé ismerős, pedig ő a világhírű rendező színházi alkotótársa, producere, a Proton Színház ügyvezető igazgatója.
„A Krétakör Színházban kezdtem: először közönségszervező voltam, majd szervezésvezető, művészeti titkár és rendezőasszisztens. Kornélt az utóbbi munkakörömben ismertem meg: beugrottam A Nibelung-lakópark című rendezésébe, amikor 2007-ben a produkció a Sziklakórházból az OPNI-ba kényszerült költözni. 2008-ban megszűnt a régi Krétakör, én pedig a Bárka Színházban folytattam, mint a nemzetközi kapcsolatok felelőse. A Kornél által 2007-ben ott rendezett Frankenstein-terv is hozzám került. Két évad alatt komoly nemzetközi érdeklődés alakult ki az előadás iránt. Mivel a turnézás nehezen volt összeegyeztethető a repertoárszínházi működéssel, a 2009-es tavaszi vendégjátékokat – Krakkó, Brüsszel, Bécs – követően úgy döntöttünk, élünk a színházzal kötött szerződésben szereplő lehetőséggel és önállóan visszük tovább a produkciót. Az első saját szervezésű vendégjátékok helyszínei Ljubljana, Vilnius, Riga és Rotterdam voltak. 2009 őszén a brüsszeli Kunstenfestivaldesarts igazgatója megkeresett minket azzal a kérdéssel, volna-e kedvünk saját előadást készíteni. Nagyon is volt, ő pedig segített külföldi koprodukciós partnereket találni.
Így lett a Proton Színház első önálló előadása a Nehéz istennek lenni, amelyet külső helyszínen, a Gyömrői úton láthattak a nézők. Tizenegy évig volt műsoron, tizenkilenc vendégjátékunk volt vele. A darab díszlete két kamion lett, emiatt csak színházon kívül, valós helyszíneken tudtuk játszani, ahol a realitás és a fikció határa sokkal inkább elmosódott. Az egyik előadáson rosszul lett egy néző. Egyszer csak felállt és összeesett. Nagy Zsolt sietett segíteni, aki szerepe szerint orvos volt. A nézők nagy része ezt a jelenetet is az előadás részének gondolta.
Az első években sokkal többet játszottunk külföldön, mint itthon. Ez 2013-tól változott körülbelül 50-50 százalékra, ekkor részesültünk először működési támogatásban. Ezzel együtt jött a bemutató-kényszer is. Ahhoz, hogy működési támogatást kaphass, minden évben elő kell állnod egy új premierrel, akkor is, ha ennek művészileg még nem jött el az ideje, és akkor is, ha a támogatáson elnyert összeg a túlélésre is alig elég, nemhogy egy új bemutatóra. Ezt én rendkívül károsnak tartom. A magyar rendszerben sorra készülnek előadások, amelyeket csak néhány alkalommal tűznek műsorra, mert nincs hol és nincs miből játszani őket. Tipikus fogyasztói társadalom szindróma. Ehelyett sokkal több értelmét látnám annak, ha a sikeres produkciókat többször lehetne játszani, akár évekig műsoron lehetne tartani, azért is, mert egy igazán jó színházi előadás az évek során a velünk, a mindennapokban, az országban és a világban történtekkel együtt fejlődik tovább, minden alkalommal új és új arcát mutatja. A felesleges gyártás helyett az értékmegőrzésnek kellene előtérbe kerülnie. Mindenki jobban járna.
A működési támogatásunk évi 13 millió forint. Ideális esetben évi 100 millió a költségvetésünk, az alapokhoz minimum évi 30 kellene. A 13 millióból csak a raktárbérleti díjunk 4-5 millió. Ha egyetlen embert bejelentesz havi 200 ezer forintos fizetéssel, az is évi 4 millió. Már 8-9 milliónál tartunk és még semmit sem csináltunk. Marad 4-5 millió forint a játszásra, a gázsikra, a technikára és minden egyéb költségre, no meg a kötelező új bemutatóra. Ez lehetetlen. Nagy díszletekkel dolgozunk, a fa és a fém ára az egekbe szökött. A korábbi előadásaink díszletei ma már nem készülhetnének el, mert azt az árat, amibe jelenleg kerülnének, nem tudnánk kifizetni. Ráadásul idén csak 7,5 millió forint működési támogatást ítéltek nekünk… Reklámbevételre nem számíthatunk, szponzori támogatás alig akad, és az is inkább jelképes, a barátiból van több, de természetesen minden segítségért hálásak vagyunk.
A külföldi meghívások Kornél tehetségének, a színházi előadások egyedi látvány- és formavilágának, minőségének, a benne dolgozók hozzáértésének, illetve az általam végzett menedzseri munkának köszönhetők. Egyik sincs a másik nélkül. Kell legyen mit eladni és kell lennie valakinek, aki eladja. Mi közel 14 éve a világ legjelentősebb fesztiváljain és színházaiban képviseljük a magyar színházi kultúrát.
A Frankenstein-terv eljutott többek közt Chilébe és Szöulba. A Nehéz Istennek lenni bemutatkozott Ausztráliában. A Szégyen az Avignoni Színházi Fesztiválon volt. A Demenciával Szingapúrban léptünk fel. A Winterreise két tervezett előadásából negyven lett, közte tíz vendégjáték. A Látszatélet rendezéséért Kornélt Faust-díjra jelölték, ami a legjelentősebb német színházi elismerés. A díj történetében először került a jelöltek közé nem német színház, jelen esetben egy független magyar társulat produkciója. Hogy csak a mérföldköveket említsem.
A 2016-ban bemutatott Látszatélet az utolsó nemzetközi koprodukcióban készült színdarabunk. 100 előadás és 33 vendégjáték után a továbbiakban már nem lehet arra építeni, hogy ebből élünk meg. A normális működéshez évi 10 vendégjátékra van szükség, idén eddig egy sem volt. Legutóbbi darabunk a 10 perc vers, Monori Lili monodrámája – ami nem tíz perc és nem csak vers, sokkal inkább egy este Monori Lilivel Monori Liliről – az egyetlen olyan előadásunk, ami önfenntartó. A színházi élmény mellett beszélgetéssel és vacsorával, de támogatás nélkül várjuk a nézőket a FILC-ben – Fischer Iván Lakásszínházában, a jegyár ezért 15 ezer forint.
Monori Lili az egyetlen társulati tagunk. Büszkék vagyunk rá, hogy nálunk játszik, hiszen a legnagyobbak egyike. De van egy virtuális társulatunk is, sok remek színész kötődik hozzánk, ahogy sok remek technikus is. A független terület már vagy tíz éve technikushiánnyal küzd. A csökkenő támogatások miatt először a technikán kezdtek spórolni a társulatok, így a független szcéna már nem tudja eltartani a független technikusokat. Ha épp valahova mégis kellenének, már nincs kit hívni, vagy leszerződtek egy kőszínházhoz vagy elhagyták a területet. A KATA megszűnése volt az utolsó csapás. Aki szenvedélyből kitartott az utolsókig, mára továbblépett.
Bölcsészként végeztem. A gazdasági, pénzügyi részt a gyakorlatban tanultam meg. Jöttek a feladatok, és lépésről lépésre mindig az aktuálisat kellett megoldani. A legfontosabb tulajdonképpen annyi, hogy ne kerüljünk mínuszba. Vagy ha mégis, akkor lássuk, hogy azt hol tudjuk majd kompenzálni. Az itthoni előadásokat a külföldi vendégjátékokból finanszírozzuk, ugyanis itthon csak veszteséggel tudunk játszani. A jegybevétel nem fedezi a gázsikat, a technikabérlést, a díszletszállítást, építést, bontást, stb.
A Proton Színházat külföldön magasan jegyzik és Kornél is évről évre ismertebb, ezért egyre többet van távol, külföldön színházat vagy operát rendez, filmet forgat, így a színház napi működésében nem vesz részt. Ugyanakkor a nagy döntéseket, legyen az művészi vagy operatív, mindig egymással egyeztetve, közösen hozzuk meg.
Nincs kedvenc előadásom, mindegyik más miatt fontos. Nem munkaköri kötelességem, de ha más feladattal nem ütközik, a próbákon is ott vagyok. Nem szívesen igazgatnék olyan színházat, ahol élesen különválik az irodai munka a születendő alkotásoktól és mindenkinek csak a saját napi feladataira van rálátása. A csapatmunkában hiszek, amikor mindenki ötlete be tud kerülni a közösbe.
Az idei év elején úgy tűnt, hogy az évad végén megszűnünk. Tavasszal Kornéllal eldöntöttük, hogy megpróbálunk előre menekülni és létrehozni egy új előadást. Hogy sikerül-e és ennek köszönhetően túlélünk-e, az még kérdéses.
Frusztráló, hogy az ember belerakja az életét, az energiáit, az idejét abba, amiben hisz, az eredmény komoly színvonalat képvisel, külföldön mindenki elismeri és számon tartja, itthon viszont 14 éve folyamatosan a túlélésért küzdünk.
Direktben sosem politizálunk, de minden darabunkban emberi, szociális és társadalmi kérdésekkel foglalkozunk. Ehhez hozzátartozik egy határozott állítás is. Tudod, mi a döbbenetes? 2009-ben még annak örültünk, ha idegen nyelvterületen magyar nézővel találkoztunk: „Milyen jó, ő felirat nélkül is érteni fogja az előadást!”. Aztán az évek során egyre többen lettek. A Látszatélet 2018-as strasbourgi vendégjátékán már 50-60 magyar néző ült. Talán még több. A magyar színházkedvelő értelmiség, a magyar nézőink külföldre költöztek…
lejegyezte: – odorik –
fotók: Büki Dóra
