utak lépnek s jönnek visszafele mind így érkezik szemünkbe költözik egyre csak jönnek arcunkba néznek talpunk alatt gyűrött ismerős ismeretlen utak eltapossák az ösvényeinket mert félünk szeretni – ennyi az egész por vagyunk valami igen ősi jobban kellene tisztelni bennünk az életet habzó szájú mélységeben a csupa üresség száján a lég ki és bejár templomok bejárata omladozik emberben az ember ember ellen perel sarokba bújt hamis istenek gyönyörű hús-képmások felett marakodunk oldalági kórban szenved a kegyelem hol van már a fent meg a lent kérdezem rozsda marta szép üzenet a szerelmek tüze félig vadon miként az ünnepek képzelt árnyak között ülök – te meg én szélben sodródó falevél vagyunk – madárfészek álom lakóimat megölték és megettem ami ehető volt – ki kéne betűzzem az összes virágnyelvet kő a kőhöz kötött babonák ellen szájamból hull esik alá a földszagú göröngy koporsók tetején kopogó szellem lelkiismeret súlyos léptekkel közeleg ami rég ismeretlen döng hallom egyre dönget a rög szavak és szavak között esdekelsz – szájam visszabeszél bocsásd meg az égnek én-emlékem a vihar előtti csöndet