Majdnem ott ragadtam a tudat/alatti mocsarából menekülve, ahol folyton-folyvást hallgatnom kellett élők s régholtak önelégedett suttogásait: „ennyire vitted, senkiházi…” Majdnem elhittem, úthenger alá kerülve vagy elevenen bebetonozva, a férgek sem sajnálnák a veszteséget, gondolván, még a járulékos jelzőt is túlzás lenne rám alkalmazni. Majdnem bedőltem annak, annyi vagy, amennyire el tudod magadat adni, adatni, és sajnos vagy sem, de ez az egész engem jéghidegen hagy, égjek bár akárhány hőfokon. Majdnem elcsábítottak a szirének, ha nem követem Odüsszeuszt, lehúztak volna a mélybe. Előbb a mocsár, aztán a víz? Majdnem egyoldalú lovakra ültem, nehogy már átessek a túloldalukra, hál’ Istennek rég felvásárolták őket, ennek köszönhetően sokat tanultam, mégis… Majdnem eldobtam az életemet, mert sokkal kényelmesebbnek láttam a megfutamodást a bizonyításnál, aminek egyedül magunkért kell szólnia. Majdnem nevettem, amikor ráébredtem bukásaim következményeire, aztán sírva fakadtam, tényleges könnyeket ejtve. Örömkönnyeket.
Likes
Nincs hozzászólás