– Hány éves ön most? Mint bizonyosan tudja, én Sigmund Freud vagyok, a neurológia és a pszichiátria kutatója. Megújítója. Meg kell, hogy gyógyítsam ezeket a tudományokat is.
– Nyugodjék békében. Nem önre gondolok, hanem egy másik szamaramra, Tomy-ra. Kétszer vetett le a hátáról. Most valószínűleg egy oroszlán gyomrában pihen. Egyébként, ha éppen kérdezi, 1898-at írunk. Tehát 17 évesnek tartom magam. Na, jó. Persze, hogy 1901 van. Tehát 21 éves vagyok. Ha érdekli, 1880. október 28-án születtem Berlinben, és várhatólag 1967. július 27-én fogok elhunyni. Tehát túl fogom élni önt..
– Ez megható. Mint bizonyára tudja, fiatalember, én 1856. május 6-én születtem, a valahai Csehországban, és úgy tűnik, 1939. szeptember 23-án búcsút veszek e világtól a királyságban. Egyébként maga szimpatikus nekem – amit kevés páciensemről tudnék őszintén elmondani –, még ha német is. De tartsuk be a határokat. Oroszlán-mániája van? Szereti őket? Álmodik velük? Vagy oroszlán-fóbiája van, s ezért jött éppen hozzám… Ezek a kérdések nem önnek szólnak, ki sem mondtam őket, ezek az én kérdéseim. Hány éves is most?
– Egyre inkább úgy 4-5 körül. Mit is kérdezett?
– Magamtól vagy öntől? Én nemrég írtam meg főművemet – vagy az egyik főművemet – az Álomfejtést. Olvasta ön? Bár ez most mindegy. Írtam a halakról is. Például az angolnáról. Oroszlánokról sohasem. Noha majd egy magyar író, aki kacérkodott az eszméimmel, a maga álmoskönyvében azt fogja írni, az oroszlán a jólét jegye. De talán beszéljünk mégis önről. Miért is keresett föl?
– Már magam sem tudom. Az oroszlánok, úgy látszik, nemcsak alakjukban, de életmódjukban sem egyeznek meg egymással. Észak-Afrika vadban szegény vidékein magányosan él, és csak párzás idején jár a nősténnyel. Ettől az időtől eltekintve, minden oroszlánnak megvan a maga vadászterülete, anélkül, hogy a táplálék miatt civódásba keverednék a szomszédjával. Valami ilyesmi.
– Tehát ön engem is oroszlánnak néz. Lát. Téved, fiatal barátom. Az oroszlán elterjedési határai, mint bármely más nagy ragadozóé, erősen összeszűkültek. Még Hérodotosz és Arisztotelész a Balkán-félsziget északi részéből is említi, a Biblia pedig Palesztínából, tehát olyan területről, ahonnan sok száz évvel ezelőtt szorulhatott ki. Legrohamosabban azonban a 13. század kultúrája szorította vissza. Afrika északi részén ma már csak Algír és Marokkó alig hozzáférhető vadonjaiban él még, Egyiptomból ellenben teljesen kiszorult. Ugyanezt mondhatjuk a dél-afrikai kultúrcentrumról is, ahol az Orange-folyótól délre sehol sem fordul már elő. Az az idő, amikor a Fokföldtől egész Afrikán és Kis-Ázsián át Indiáig volt elterjedve, már régen a múlté.
– Most már egészen apró vagyok. Talán ha egy éves. Beszélek már, még valahogy, de inkább hallgatok. Hirtelen felugrottam. A sötét éjszaka messzeségéből mély, dübörgő hang hallatszott. A hang erősödött, egyre emelkedett, majd mély sóhajtásban végződött. Ezeket a hangokat az állatkertből jól ismeri minden európai gyermek.
– Az emlős testén még más bőrképződmények is vannak. Némely helyén a testnek a hámréteg – amely amúgy is hajlamos a szarusodásra – rendkívül megvastagodott és elszarusodott. Ilyen szaruképződmények: a csőrös emlős „csőre”, a teve mellén levő szarukérgek, a ló szarugesztenyéi, az oroszlán farktüskéi, a hangyászsün szarusarkantyúi; még a rinocéroszok tekintélyes orrszarva is ide sorolandó, mely nem egyéb, mint egy rostos szerkezetű szarutömeg.
– Ez mind igaz, apa. Illetve, professzor úr. Lehet, hogy én is ilyesmiket növesztettem körém. Az európai gyermek, aki az állatkertben nem éri be a kerítésekkel, rácsokkal, falakkal, hanem kérget izzad magára, hogy megvédje magát a királytól, s megvédje magától a királyt.
– Weber az agyvelő súlyát – nagyon helyesen – a testsúlyhoz viszonyítja; igen érdekes adatokat közöl – már említett könyvében – az oroszlán agyvelejének és testének súlyviszonyairól; így öthetes korban a kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint 1:18, négyhónapos korban 1:80, tizenegyhónapos korában 1:184 és végül öreg korában 1:546. Rendkívül érdekesek Webernek azok az adatai is, amelyek az egy nembe tartozó, különféle nagyságú fajok – de kifejlődött állatok – agyvelejének súlyáról tájékoztatnak; így a törpe macska arányszáma 1:56, a leopárdé 1:168, az oroszláné 1:546. A példának említett számok azt bizonyítják, hogy az emlősök érzéki és lelki életéhez, egy bizonyos minimális agyvelő szükséges; ha ezt a minimális agyvelőtömeget a faj megszerezte, s így a legszükségesebb agyvelőközpontok kifejlődhettek, az agynak tovább gyarapodnia nem okvetlenül szükséges. Hol tart most az ön agya? Fejleszti-e a védekezés? Megvédi önmagától az „agya”? Megvéd magától másokat?
– 1904-ben Északnyugat-Rhodesiában vagyok. Akkor 24 éves leszek. A főmacskák nemzetségébe a család legpompásabb tagjai tartoznak. Ma csak két élő faját ismerjük, számos – részben önálló fajként is felfogható – alfajjal Ázsiából és Afrikából. A geológiai múltban Európában is mindenütt el volt terjedve a jégkorszaki hatalmas, sörénytelen barlangi oroszlán (Leo spelaeus Goldfuss). Egyetlen pillantás az oroszlán testére és arckifejezésére elégséges arra, hogy szívünk mélyéből csatlakozzunk az őt ismerő népek ősrégi felfogásához. Mi a helyzet a Szfinx-szel, doktor úr?
– Oidipusz az oroszlánnal találkozott. A szfinx teljes hossza 72,55 méter, ebből az orra helyétől – mivel az orr hiányzik – a test végéig 57,3 méter jut, a többi az előrenyújtott mellső láb. 20,22 méter magas, testét két kőfejtés között fennmaradó szálkőzetből alakították, amelyhez kiegészítő tartozékokat építettek, ilyenek a mellső és hátsó lábainak egyes részei. A gigantikus méretű arc 4,1 méter széles, 5 méter magas, a fül 1,37, a – ma már hiányzó – orr 1,71 méteres volt.
– Oidipusz más macskafélékkel találkozott. Önnel semmiképp sem. Nem is hasonlít rá. Más macskafélékkel összehasonlítva, először is rövidnek fogjuk találni az oroszlán törzsét. Hasa behúzott, ezért egész teste erőteljes, de mégsem esetlen. Legfőbb ismertető jele izmos törzse, melyet rövid, sima, egyszínű szőrruha fed, széles arca, apró szemekkel és hosszú, végén bojtot viselő farka. Farka végén, a bojtban elrejtve, szarunemű tövist hord, amelyet már Arisztotelész észrevett. Szembogara kerek, bajuszsertéi 6–8 sorba rendeződtek. Mindenekelőtt a sörény az, ami hímoroszlánnak királyi megjelenést kölcsönöz. A sörény, ha teljesen kifejlett, a nyakat és a mell elülső részét borítja, de oly változatos megjelenésű, hogy a búvárok, főképp erre támaszkodva, a fajt számos alfajra bontották fel. Arisztotelész egyébként megjegyez a phronésziszről valamit. Valamelyik etikájában a három közül. Úgy emlékszem, a megértésről beszélt. Vagy arról, ami ahhoz kellene.
– Önt, eléggé megengedhetetlen módon, Schomburgknak hívják. Tisztában van azzal, hogy ez mit jelent? A Schomburgk-szarvas (Rucervus schomburgki, korábban Cervus schomburgki) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és a szarvasformák (Cervinae) alcsaládjába tartozó kihalt faj. A tudományos nevét Sir Robert Hermann Schomburgk tiszteletére kapta, aki sziámi brit konzul volt 1857 és 1864 között. Ismerte Ön? Netán fölmenője?
– Elmondom. A törzsalak, a berber-oroszlán (L. Ieo leo L.), mint minden rokona, erőteljes testalkatú; testének elülső része a széles mell és behúzott lágyék miatt sokkal erőteljesebb, mint a hátulsó. Erőteljes, szinte négyszögű feje előrefelé széles és tompa orrban végződik; a fül lekerekített; szeme közepes, de élénk és tüzes. Végtagjai rendkívül izmosak, mancsai – talán viszonylag is – a legnagyobbak az egész családban. Arcát, hátát, oldalát, végtagjait és farkát élénk vörösessárga, vagy fakóbarna, sima, rövid szőrözet fedi; itt-ott a szőrök egészen, vagy csak a hegyükön feketék. Fejét és nyakát erős és sűrű sörény övezi. A sörényt hosszú, szálkás, tincsekben lelógó, elől a csuklóig, hátul majdnem a hát és oldalak közepéig nyúló szőrök alkotják. A hasoldal is egész hosszában sűrűn, szálkás szőrözettől borított; ezt még a könyökön és a comb elülső részén is megtaláljuk, legalább is szőrpamat formájában. A fej és nyak fakóbarna sörényébe rozsdásbarna szőrök vegyülnek, melyek különösen a nyak két oldalán keverednek gazdagabban a fakósárga szőrökkel; de feltalálhatók a fekete hassörényben és a fekete könyök- és combtincsekben, sőt a fekete farkbojtban is. Ilyen a felnőtt hímoroszlán, melynek magassága a marján 80–100 cm, testének hossza 160–190 cm és a farka 75 cm hosszú. Az újszülött oroszlán hossza 33 cm körül ingadozik, de sem sörénye, sem farkbojtja nincsen, hanem gyapjas, szürkés szőrözet fedi és fején, lábán, oldalán, hátán és farkán kétségtelen párducmustrázatot fedez fel az avatottszemű búvár. Ez a mustrázat a nőstényeken több évig megmarad, különösen a lábakon és a test alsó részén. A fiatal oroszlán hároméves korában válik ivaréretté. A nőstény mindig a fiatal állatra emlékeztet; a hímmel szemben különösek egyenletesen hosszú, vagy legfeljebb a test elülső részén hosszabb szőrözete által üt el. A berber-oroszlán csakis az Atlasz vidékén honos.
– Maga most nekem Brehmet mondja vissza. Álmodjon inkább, minthogy álmodozzon. Beszéljünk a Szfinxről. Találkozott vele?
– Ne vicceljen velem, doktor úr. A Szfinx-szel mindenki találkozik. Ön állandóan belebotlik. És észre sem veszi. Továbblép, megtörli a szemüvegét, és csodálkozik – botlottam. De miben? Éppen a Szfinxben. Tudja maga, hogy a szenegáli oroszlán (L. leo senegalensis Meyer) a berber-oroszlántól kisebb méretei, elülső részén jól fejlett, alul azonban hiányzó, egyszínű világos-sárga sörénye által különbözik. A fokföldi oroszlán, (L. leo melanochaitus H. Smith) és úgy látszik, az abesszíniai oroszlán is, melyet Heller 1913-ban ír majd le (L. leo roosewelti Heller), hatalmas méretei és fekete hassörénye által üt el a törzsalaktól. Selous 305 cm hosszú délafrikai oroszlánról tesz említést egy erős, de sovány hímet 170.5 kg súlyúnak talált. Gyér sörény jellemzi a szomáli oroszlánt (L. leo somaliensis Noack). Lönnberg szerint ez a bokorlakó alak a legkisebb afrikai oroszlánfajta. Igen jellegzetes, magas, karcsú alak a másszai oroszlán, (L. leo massaicus Neumann), keleti Közép-Afrika pusztáit lakja, míg egy másik alfaj, a keletkongói oroszlán (L. leo azandicus Allen) belga kongó keleti szavannás részén honos. Két alfaj Hollister oroszlánja, (L. Ieo hollisteri Allen) és a nyanza-oroszlán, (L. leo nyanzae Heller) a Viktoria-Nyanza partvidékéről ismeretes. A kameruni oroszlánt (L. Ieo kamptzi Matschie) Kamerunból, Bleyenberg oroszlánját (L. leo bleyenberghi Lönnberg) pedig Belga-Kongóból írták le. De nem ez a lényeg. Talán idéznem kell Francesco Robortello Arisztotelész magyarázataiból. Azt mondja, mindenki megborzad, ha egy bősz oroszlánt, szarvaival öklelő bikát, vagy egy gyorsan tovasikló kígyót pillant meg. Ha azonban ugyanezeket ékes szavakkal adják elő, márványba faragják, ércbe öntik, vagy színesen lefestik, máris nagy gyönyörűséggel szemléljük. Ebben tehát hasonló a márvány-faragás és az ércszobrászat, a festészet és a költészet; éppen csak hogy a leírások eszköze és anyaga az emberi szó. Tehát visszatérünk az ars-hoz és a poetica-hoz. Kivel is találkozott Oidipusz?
– Lássuk csak. Az ázsiai oroszlánok közt legjobban ismert a perzsa-oroszlán (L. leo persicus Fischer), mely a legkisebb eddig ismert oroszlánfajta. Szőrruhája világos izabellaszínű, feketével kevert sötétbarna színű, hatalmas sörénye – akárcsak a berber – oroszlánnál – az egész hasoldalt fedi, de a háton nem nyúlik a váll mögé.
– Ön nagy műveltséggel rendelkezik. De a Szfinx rejtvényét még mindig nem sikerült megfejtenünk. Még tisztázatlan az indiai oroszlán kérdése. Annakidején Smee Gudzseratból írt le egy sörénytelen oroszlánt, ma azonban tudjuk, hogy a gudzseráti oroszlán (L. leo goojratensis Smee) előfordulási helyén úgy sörénytelen, mint közepes, vagy éppenséggel dús sörényű hímpéldányok élnek egymás mellett. Blanford szerint Indiában, Kathiavarban, Radsputánban, különösen pedig déli Dzsodpur és Udepur vidékén, illetve az Abu-hegyen él az oroszlán. Az indiai oroszlán különben igen tetemes nagyságúvá növekszik. Blanford szerint egy hím példány 263, egy nőstény pedig farkbojt nélkül 243 cm hosszúnak bizonyult. Egy másik, 268 cm hosszú hímpéldány pedig a marján 106 cm-es – igen jelentékeny – magasságot ér el.
– Kedves barátom! Az álmát, az álmait! Maga most százezer éves, és épp született. De most akkor – kivételesen – én is elmondom egy álmomat. Egy állítólag mezopotámiai nőstény oroszlán él majd 1916-ban a berlini állatkertben. A hatalmas állat alapszíne piszkos sárgásszürke, hátának hátsó részén halvány keresztcsíkokkal. Fülei feltűnően nagyok, belső felükön, különösen a perem felé sűrű, hosszú szőrrel fedettek. Néz rám. A kezemet nézi. Egymás fejébe látunk bele. A múlt század közepetáján az oroszlán az Indus vidékétől középső Indián át egész a Ganges-vidékig terjedt el, sőt még a 60-as években is lőttek két példányt Allahabadtól nyugatra. Smee idejében Gudzseratban a folyómenti sűrűben oly gyakori volt, hogy egy hónap leforgása alatt 11 példányt tudott terítékre hozni. Ma már csaknem teljesen kipusztították és csak a legfélreesőbb vadonokban, mint Radspután egyes részein, él még elszórtan. Bocsánat, elkalandoztam kicsit. Az a nőstényoroszlán hatalmat hozott az életembe. Az álmaiba és az álmaimból. Ő volt a Szfinx. Úgy kérdezett, hogy nem nyílt a szája. És most mesélje el az álmait.
– Doktor úr. Különös álmom volt épp imént. Magát láttam, szemben a Szfinx-szel, akinek teljes hossza 72,55 méter, és csak a legfélreesőbb vadonokban él. Oidipusz már vakon botozgatta a földet előre, és magába ütközött bele. Hárman voltak, mint a mesében: a Szfinx, aki siratta identitását ember és oroszlán között, a vak, aki siratta az embert látó és látatlan között, és maga, aki 72,55 méter, és csak a legfélreesőbb vadonokban él. Nőstényoroszlán nyista. Azt csak maga képzelte el. Hogy párja legyen. És vegye ki az ujját a szájából.
