Lehajtott fővel reszkető lábakkal araszolva ballagott majd fáradtan a hideg korláton szinte átbukott megkopott vászonszatyor lógott aszott kezében elképzelem mit láttam volna szeme tükrében tudom a lelke vonszolta elhasznált testét érzem egyedül van minden egyes estén a kályha melege emlékezteti a nyárra az elveszett megkopott boldogságra székében elbóbiskol majd újra felébred bíztatja magát így nem lesz ebéded kopott fazékban fő a lekozmált lélek Uram! álmaiban kényeztesd őt kérlek az idő kegyetlen sípja visít a végtelenben a számláló lelassul tapsolnak éljenezve a gyermeki ragaszkodás elköltözött régen a szomszéd találja meg elhasznált székében