Hidak

Lassan eltűnik belőlem
a méla közöny,
köd is  fölszáll
a folyó fölött,
gomolygó füstje
láthatatlan hidat emel
a két partja között.
Őseink könnyét kövekké
formálta rég az idő,
elrévedve tűnődöm,
hogy a hullámok hátán
csak egy úszó falevél vagyok.
Hegyek, az erdő,
kanyargó folyó
őrzi létemet.
Szólongatom, becézem,
hívom magamhoz,
mégis űzöm
gondolataimban
feledett szavaimat.
Hűvös a nyár. Szél sem lebben.
Csendre int fák között
megbúvó alkonyat,
s mozdulatlan állok
az ezüstben csillámló
hullámok előtt.

0