A hűtlen

Nem is emlékszem én már arra a napra,
mikor utoljára ismertem magamra.
Ha létezik Egy Úr: rám az sem vigyáz:
senkije vagyok, és így nem éri gyász.

Úgy gondolok én a szebbre és a jobbra,
ahogy az Isten gondol az én kínomra.
Megbocsátom, elnézem, és lenyelem,
ahogy elnézi, hogy nincsen kenyerem.

Nem hiszem semmi dölyffel magam igaznak,
még az Istennek sem falazom – a gaznak.
Néven, ha szólítana, nem reszketnék:
Ő nem győzhetne, és én nem veszthetnék.

Élvezem az ostobaság szabadságát,
és majom módra tépem ketrecem rácsát.
Rég volt mikor nem volt üres a kamra,
mikor Isten gondolt még a kínomra.

Ha volt tarisznyámban bármi – rég elfogyott,
lábamon a fényes csizma is megrogyott.
Isten rám hagyta, hogy szomorú legyek.
Tudom: élni kell – és tudom: nem lehet.

Pedig az Úr, utamon egyengethetne,
hosszúszárú esőt másra is vethetne.
De sajnálja azt a kevés kenyeret,
száraz szemekkel magába úgy mered.

Neki a szíve, nekem a tollam vásik,
miért is sajnálna, mikor él így más is.
Azt gondolhatja: addig még elleszek,
amíg el nem hordanak a termeszek.

Míg a porba révedek emlékeimmel,
és az életem, mint a füst, úgy illan el.
– Arra a napra már nem is emlékszem,
mikor lágy volt az est, mint egy szőlőszem…

0