Kicsinyes

Pilinszky János emlékére 

El, hogyan kezdted? És meg, minek maradtál?
Meg, hogy fogalmazod? És el, hogy hallgatod?
Átokként és kísértésként, mi maradt rád?
Miért gondolod: kézben már nem tarthatod?
Hogy nem nyerhetsz soha, senkitől sem vigaszt,
mint akit fogva nem tart, csak a maga átka.
Mondd, mi az, mi az álmaidból fölriaszt,
metsző élességgel, csak a sötétet látva?

Mondd, mi az, ami visszatart, ami gátol?
Kérdem én, ki megint zokogásod hallgatom.
Próbálva szabadulni az iszonyától,
hogy túllépj végre minden aggodalmadon.
Hogy ne akarj tekinteni többé hátra,
azt mondva szerelmednek, ki sosem vágyott;
magad előtt megint csak a halált látva,
nem is keresve, csak a nyomorúságot.

Mondd, a jobbik énedet, hol találom ma?
Mondd, miért nyomorítod megint a lelked?
Simulva bele megint a rémálomba,
úgy érezve: ki csak a feledést érdemelted.
A fejedből mért nem sikerül kiverned?
Nem is nyitva ki a szád, csak a panaszra.
Vesztve el odaadásod és figyelmed,
be magad, a képzeletedbe falazva.

Mondd, magad miért bünteted és szaggatod?
Kit komolyan venni valahogy nem merlek.
Hírül az örömöd miért nem adhatod?
Nem érezve, csak egy száműzött tengernek
magad. Látójaként, megint csak a bajnak,
pokolra nem kívánva megint, csak magad.
Hogy kínjaid megint túlnőjenek rajtad,
hogy fájásaid megint meghaladjanak.

Magad még meddig pusztítod és rongálod?
Szögezve fel magad megint a keresztre.
Nem is érezve, csak az elhagyottságot,
az életedet megint kettérepesztve.
Nem gondolva csak rosszra és még rosszabbra,
hogy mit lehetne szétzúznod és szétverned
még. Meg, megint a halálba kapaszkodva,
ásva magad alatt a hideg jégvermet.

0