Sétáltak, nem siettek sehova. Teljes egyetértésben haladtak egymás mellett.
Anna és lánya. Mikor elhaladtak az útjukba eső kirakat előtt, Anna megtorpant, majd visszalépett. Közelebb hajolva, szemét árnyékolva az üvegen megcsillanó napsugártól, benézett. Homályos világ tárult elé. A magas kirakat csupán egy narancs és halványsárga mintás ágyneműt mutatott. Hányavetin ráhajítva egy műanyag kockára, aminek kilátszottak kopott élei. Mikor tízéves lehetett, akkor ültette a fényképész hasonló mértani testekre a gyerekeket, talán dekorációnak használta a viseltes darabokat.
Anna töprengeni kezdett, nem értette miért nem emlékezett erre az üzletre, mintha itt egy Zsuzsa nevű fodrászat lett volna. Még a feliratokat is látta gondolatban.
– Bemenjünk? – kérdezte Rozitól.
A lány éppen a telefonján játszott, fel sem nézett, csak megvonta a vállát, olyan „ne zavarj most” üzenettel a mozdulatában.
A kilincs rusztikus erezete belesimult Anna tenyerébe. Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, hatalmas terembe kerültek, mint egy régi szövöde, olyan belső világítással felszerelt helyre. Gépek nem voltak, viszont rengeteg készáru. Sarkosra hajtott ágyneműk tömkelege. Ahogy elhaladt a sorok között, megtapintott néhányat. Ujjai között nem műszál morzsolódott, hanem friss pamut és len anyag.
– Atyaég, micsoda kincsesbánya – gondolta. Miért nem tudtam én erről eddig?!
Egy férfi közeledett, térdig érő sötétkék köpenyt viselt, felső zsebében golyóstollak álltak vigyázban, szorosan egymás mellett. Ahogy kiskocsiját eltolta a nő mellett, az láthatta, hogy a leárazott termékeket viszi a bolt elejébe, egy ládába, hogy a belépők máris válogathassanak.
Egy pillanatra behunyja a szemét és megdörzsölte a halántékát. Rettegett a migrénes fejfájástól, ami néha rátört.
Kinyitotta a szemét, majd a döbbenettől újra becsukta, aztán megint ki.
Eltűnt az összes textil. A padló helyett döngölt föld. A világosság helyett derengés, alig látott valamit. Rozi mellette állt a képernyőbe merült, nyomkodta a gombokat.
Anna szájtátva nézte a girbe-gurba polcrendszert, amin különböző üvegcsék hevertek, olyan középkori boszorkányosnak tűnt az egész. Szappannak látszó darabok is voltak a polcokon. Színes faggyúdarabok hogy lehetnek, becsomagolva Folpackba? A parfümöket mindig kedvelte. Most is lekötötték a figyelmét. Ahogy a kezébe vette az egyik üveget, átvillant elméjén egy kép.
Trónterem szerű szoba, jelmezes alakok, párizsi kék, arany, vörös, smaragdzöld színek. Visszatette az üveget. A kép eltűnt. Zavartan kezébe vett egy másikat. Újabb villanás. Meztelen combok, a földön kibontott fűző, rajta kalap, arrébb masnis női cipő, olyan sarokkal, amit múzeumban látott utoljára.
Gyorsan visszatette ezt is. A hátul szöszmötölő férfi ekkor előre jött. Furcsa szemüvege fölött kinézett, majd leemelt a polcról egy vörös üveget és egy szürke porosast, majd néhány szappannal lila, rózsaszín amorf darabbal együtt rongyba csomagolta, amit madzaggal rögzített és átadta Annának a batyut. Az meglepődve, de átvette. Aztán csak álldogált, rémülten gondolt arra, hogy vajon kinek az életét viszi magával.
Behunyta a szemét, csak egy pillanatra. Megdörzsölte a halántékát.
Ez a szörnyű migrén, mégiscsak utoléri.
Fáradtan nyitotta ki a szemét, a saját ágyában. Szédülten támolygott ki a fürdőszobai polcon kölnije nézett vele szembe, a jól ismert üvegcsében.
