Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy otthontalan hölgy. Na jó, nem egy, hanem több ezer, de most közülük csak egy szerepel a történetünkben. Nevezzük Máriának, de csak azért, mert ez a leggyakoribb női név. Szóval Máriánk céltalanul bolyongott a nagyvárosban. Már nem reménykedett abban, hogy valaki munkát ad neki. Egyrészt közeledett a nyugdíjkorhatárhoz, másrészt a segélyszervezetektől kapott ruháiban ifjabb korában sem igazán nyerte meg a munkáltatók tetszését. Pedig igyekezett rendben tartani magát. Naponta lezuhanyzott, na jó, esetleg háromnaponta, hetente kimosatta a ruháit, és sikerült megőriznie az utolsó fizetéséből vásárolt fésűjét is. Arra nem számíthatott, hogy majd nyugdíjat kap, bár csaknem negyven évet dolgozott, hiszen bejelentett munkából közmunkásként tíz év alatt harminc hónapot tudott összeszedni, ami ugye csak kettő és fél év. A fekete munka után nem fizetett járulékot, tehát járandósága se lesz. Az a tizenegy-két év se sokat javít a helyzeten, amit még az átkosban dolgozott le. Már ahhoz sem érzett különösebb erőt magában, hogy keseregjen. Csak ment, mendegélt, míg elérkezett egy játszótérhez. Gondolta, leül egy padra, pihenget kicsit, utána megy a Kürt utcába ételosztásra. Ahogy ott üldögélt, egyszercsak megjelent előtte egy tündéri szép leány, s köszönt neki:
– Szép jó napot Mária!
– Szép jó napot! Honnan tudod a nevem?
– Ilona vagyok, a jó tündér. Mivel mindent tudok rólad, mintha a testvéred lennék, úgy döntöttem, teljesítem három kívánságodat.
– Ne bolondozz velem, te Ilona! Tündérek csak a mesében vannak.
– Így igaz, csakhogy most éppen egy mesében vagyunk benne, tehát sorold el szépen a három kívánságaidat.
– Haha! Azt ismered, hogy Dévényi Tibor elmegy horgászni és kifogja az aranyhalat?
– Ismerem. Nagyon vicces. De más dolgom is van még, szeretném tudni, mire vágysz.
Mária úgy gondolta, semmi baj nem származhat abból, ha felsorolja a kívánságait.
– Azt szeretném, ha lenne egy szép házam, kicsi virágoskerttel, meg egy kis konyhakerttel. Ha lehet Budán, kertvárosi környezetben.
– Mekkora legyen az a ház?
Ezen elgondolkodott. Ha lenne saját otthona, azt neki kellene takarítania.
– Elég egy szoba, konyha, fürdőszoba, éléskamra, pince meg padlás.
– Rendben, megvan. Ezen a papíron rajta van a cím, itt a kulcscsomód. Ez a kapukulcs, ez a bejárati ajtó kulcsa, ez a padlás, ez pedig a pince kulcsa, ez pedig a garázsnyitó. Második kívánság?
– Legyen a házban minden, amire szükségem lehet. Bútor, mosógép, hűtő, porszívó, egyéb takarító eszközök, vegyszerek, a konyha is legyen fölszerelve, legyenek ruhák, cipők a szekrényemben, legalább egy heti élelem a kamrában és a hűtőben.
– Ez is megvan. Mondd az utolsó kívánságod!
Mária gondolt egy merészet. Ha már játszunk, legyünk nagyravágyók.
– Legyen hatszáz millió forintom a bankban.
– Tessék, itt a bankkártyád. Nyújts a tenyered, beleírom a pinkódot. Jegyezd meg a négy számot, mielőtt megmosod a kezed! Élj boldogul az új házadban!
Ezzel Ilona, aki tündérnek mondta magát, eltűnt.
Mária zsebre tette a kulcsokat, a pénztárcájába dugta a bankkártyát, majd hosszasan memorizálta a tenyerébe írott számokat. Aztán elindult a Kürt utcába ebédelni. Útja egy Bankomat mellett vezetett. Mi lenne, ha kipróbálná? Bedugta a kártyát a megfelelő nyílásba, beütötte a kódot és lekért tízezer forintot. Majd hűdötten meredt a kiírásra: új egyenleg: 599 999 990 forint. Akkor háza is van? Eltette a pénzt és a kártyát. Előbb azért is megebédel. Úgy is tett. Találkozott ugyan néhány ismerőssel, de egyiküket sem tartotta barátjának, nem is beszélt senkivel a fura kalandjáról. Hanem rögtön ebéd után indult Budára, megkeresni a címet. De előszöris vásárolt tíz darab vonaljegyet, elvégre most megengedhette magának azt a luxust, hogy fizessen a szolgáltatásért. Többször eltévedt, mire megtalálta a kis utcácskát. Remegő kézzel nyitotta ki a kaput. Hökkenten állapította meg, hogy garázs is tartozik a házhoz. Persze, arra való a garázsnyitó. Szédült, mire a lakásajtót is kinyitotta. Frissen mázolt falak, új bútorok illata csapta meg az orrát. Az alig másfél négyzetméteres előszobából három ajtó nyílt. Az első egy külön wc, a második egy fürdőszoba, a harmadik a konyha-étkező-nappali funkciójú tágas helyiségbe vezetett.
Ez az ő háza! Gyorsan lekapta a cipőjét, mezítláb derítette fel a konyhát és a hálószobát. Utóbbi egyik falát hatalmas gardrób szekrény foglalta el. Ahogy kinyitotta, tátott szájjal bámulta a sok pólót, farmer-, szövet- és vászonnadrágokat, legalább tíz garnitúra fehérneműt, egy fióknyi zoknit és harisnyát. Vállfán lógott még egy kiskosztüm, egy estélyi ruha, egy télikabát, két átmeneti kabát. Nem próbált föl semmit, ránézésre minden holmi megfelelő méretű volt. A cipősszekrényben talált papucsot, mamuszt, félcipőt, szandált, csizmát. Úgy döntött, hogy előbb megfürdik. Kádban! Kiválasztott egy fehérnemű-garnitúrát, egy pólót és egy hosszú farmernadrágot, fogta a papucsot és mindent bevitt a fürdőszobába. A konyhaszekrény alsó fiókjában konyharuhák, mosogatószivacsok, törlőruhák között talált egy tekercs szemeteszsákot
Letépett egyet, majd a fürdőkádnál kinyitotta a melegvízcsapot, bedugta a kádat. Talált habfürdőt és sampont is. Kipakolt a zsebeiből, levette a rongyait és a zsákba tette őket. Megfordult a fejében, hogy kimoshatná a levetett ruhákat, de úgy döntött, nem vesz fel többet ilyen vacak cuccokat. Sokáig pancsolt, majd élvezettel törölközött a frissen mosott hatalmas fürdőlepedőbe. Felöltözött, megszárította a haját. Majd alaposabban körülnézett a házában. A nappaliban nemcsak tévé, dvd- és cd-lejátszó volt, hanem számítógép, egy vadonatúj okos telefon, bárszekrény, könyvespolc a kedvenc könyveivel, meg egy világatlasz, csillagtérkép, több szótár is. „Ez az Ilona tényleg mindent tud rólam” – gondolta. Az egyik szekrényben iratokat talált. Az iratok tanulmányozását későbbre halasztotta. A bárszekrénynél elidőzött néhány percig. Bort igyon, likőrt, pálinkát, vermutot? Talán majd este. Erről eszébe jutott a hűtő. Az is tele volt: felvágottak, sajtok, tej, tojás, tejszín, üveges és dobozos sör sorakozott a polcain. A kamrát is megnézte: csúszós fémrudakon (hogy egér, patkány ne tudjon végigmenni rajtuk) kampókra akasztott füstölt sonkák, csülkök, kolbászok lógtak, többféle szalonna társaságában. A polcokon befőttek, lekvárok tömkelege, légmentesen zárható dobozokban szárazbab, lencse, felesborsó, liszt, cukor, só. A fagyasztóládában vagy tízféle hús, fél kilós csomagokban. „Soha többet nem akarok felébredni!” – sóhajtotta. Eszébe jutott a fürdőkád. Gyorsan leengedte a vizet, kisikálta a kádat, majd bekapcsolta a tévét és elterült a kanapén. Természetesen reklámműsor. Csatornát váltott, valami zenés filmet nézett egy darabig, de elunta.
Vagy három napig ki se mozdult a birodalmából. Csak a kertet járta végig többször. Az utcafronton rengeteg virág pompázott. Egyelőre csak a rózsát és a szegfűt ismerte föl. A ház mögött takaros konyhakert virult, paprika, paradicsom és eperágyásokkal, többségük már bontogatta bimbóit. De talált petrezselymet, sárgarépát és valamit, amiből vagy tök lesz, vagy dinnye, esetleg uborka. Aztán úgy döntött, elmegy a kerületi kormányablakhoz és bejelentkezik az új házába. Az iratszekrényből magához vette a tulajdonjogát igazoló papírokat. Alig fél órát kellett várakoznia az irodában, amikor megjelent a kijelzőn a sorszáma. Még mosolygott is az ügyintéző hölgyre, abban bízva, hogy gyorsan elintéződik az ügye. Átadta az előre kitöltött lakcímbejelentő lapot, az igazolványát és a lakcímkártyáját.
Az ügyintéző előbb csodálkozott, majd felháborodott hangon közölte, itt valami csalási kísérletet gyanít. A lakcímkártyáján csak tartózkodási hely szerepel, az is egy hajléktalan szálló címe. Milyen jogon akar bejelentkezni erre a címre? Máriánk elővette a tulajdoni lapot, az adományozásról szóló szerződést és az átírási illeték befizetéséről kiállított dokumentumot. Az ügyintéző nem akart hinni neki. Közölte, hogy nem fogadja el a dokumentumokat és nem állítja ki a lakcímkártyát. Máriánk könyörgőre fogta: Minden irat szabályos, hatályos és valódi, semmi csalási szándéka nincs. A szóváltásra előkerült a biztonsági őr. Megfogta Mária karját, hogy kivezesse az irodából. Mária a sírással küzdve kérlelte: engedjék bejelentkezni az új lakcímére. Valaki szólhatott az iroda vezetőjének, mert ő is megjelent. Megvizsgálta az iratokat, majd rövid töprengés után kijelentette: Az adományozó az ország egyik leggazdagabb embere, ráadásul itt lakik a kerületben. Nincs joguk felülbírálni a tetteit. Ha adományozott egy ingatlant, akkor ez az ő dolga. Mária nagy megkönnyebbülésére végül megkapta a lakcímkártyát.
Az ügyintéző azonban továbbra is csalást gyanított a dologban. Tanácsot kért az egyik ismerősétől, aki rendőrnyomozó volt egy másik kerületben.
– Nem igazán tudok segíteni. – mondta a nyomozó. – Csak akkor indítható eljárás, ha valaki hivatalosan bejelentést tesz, vagy alapos gyanú okán a főnököm, vagy az ügyészség erre utasítást ad. Ráadásul másik kerület, tehát én mindenképpen illetéktelen vagyok az ügyben. Két dolgot tehetsz: bejelented a kerületi hatóságnál ezt a gyanús ügyet, vagy magánnyomozóhoz fordulsz, aki viszont megkéri az árát a munkájának.
– Pénzt nem akarok áldozni a dologra. És attól is tartok, hogy a főnökömnek lesz igaza, nem érdekünk, hogy beleavatkozzunk a nagyurak dolgaiba. Ezek szerint jó esély van arra, hogy az a koszos csöves megússza a dolgot.
– Még egy ötletem van. Az egyik volt évfolyamtársam, akivel tartjuk a kapcsolatot, abban a kerületben dolgozik. Arra megkérhetem, hogy szimatolja körbe diszkréten ezt a csöves banyát.
Máriánk sokat töprengett azon, hogy talán munkát kéne találnia, mert esetleg még valaki firtatni kezdené, hogy miből él. Azt nem mondhatja senkinek, hogy a jótündér töltötte fel a bankszámláját. És egyáltalán: most mesében élek, vagy a valóságban? Ha ez egy mese, akkor mit akadékoskodhatnak egyesek? Az az ötlete támadt, hogy egy Budapest közeli állatmenhelyre bejelentkezik önkéntesnek. Egyrészt elfoglaltság, másrészt kapcsolatokat építhet, ami akár munkához is hozzásegítheti. Az állatvédők örömmel fogadták, és még nagyobb örömmel látták, hogy szorgalmasan takarítja a ketreceket, eteti az állatokat, mitöbb, szeretettel foglalkozik velük. Mária azt mondta, hogy örökölt némi pénzt, abból él, de ugye ez a pénz nem tart örökké, előbb-utóbb munkát kell találnia és akkor már nem sok ideje marad majd az önkéntességre, de ameddig bírja, szívesen jön segíteni munka mellett is.
A kerületi nyomozónak nem sok kedve volt teljesíteni a haver kérését, de egy délelőttön rászánta magát és felkereste a megadott címet. Hiába csöngetett, senki nem jött ki a házból. (Mária éppen az állatmenhelyen dolgozott.) A kerítést végig benőtték az orgonabokrok, a gyalogkaput és a kocsibejárót követő kerti utak egy kanyar után csatlakoztak az épülethez. Tehát a házból semmit sem látott, azt sem tudta megállapítani, van-e valaki a házban, vagy nincs. Próbaképpen becsöngetett a jobboldali szomszédhoz. Nagy sokára kicsoszogott a kapuhoz egy nagyon idős hölgy. Emberünk úgy gondolta, nem ijesztgeti a nénit rendőr mivoltával, ezért köszönés után egyszerűen csak azt kérdezte, mit tud a szomszédjáról.
– Nincs nekem szomszédom. Látja, saroktelken vagyok, a jobbra eső telken meg egy romos ház van, nem lakik ott senki, de nem is lakható az épület.
– Pedig nekem ezt a címet adták meg, hogy itt lakik XY Mária. Ezek szerint nem találkozott vele?
– Tévesen adták meg az utca nevét szerintem.
– Biztos, hogy romos az a ház? A maga telkéről lehet látni?
– Vagy tíz évvel ezelőtt még lehetett látni a beomlott tetőt, de hát azóta nagyot nőttek a gyümölcsfák is, meg az orgonabokrok is, már a padlásról se látnám a házat, ha volna okom fölmászni oda.
– Akkor köszönöm szépen a tájékoztatást, majd utánanézek a valódi címnek.
Rendőrünk továbbította az információt, miszerint a megadott címen egy lakhatatlan rom van. Az önkormányzati ügyintéző úgy érezte, mégis tehet valamit, fölkereste a lakás- és épületgazdálkodási ügyosztály vezetőjét és tájékoztatta arról, hogy azon a címen egy romos épület van, és új tulajdonosa lett az ingatlannak. Az osztályvezető néhány hét múlva intézkedett: két szakértőt küldött ki az ingatlan felmérésére. A szakértők írásban értesítették a tulajdonost várható érkezésük időpontjáról, ezért Mária aznap nem ment dolgozni az állatmenhelyre. A szakértők majd egy órán keresztül vizsgálták a házat, de semmi hibát nem találtak. Annak rendje és módja szerint megírták és leadták a jelentésüket. Csakhogy addigra az önkormányzat lakás- és épületgazdálkodási osztályának ügyintézője már megírta és postára adta a levelet, melyben felszólították a tulajdonost, hogy a romos épületet záros határidőn belül bontsa le.
Mária, amikor elolvasta a levelet, nagyon megrémült. Szerencséjére az állatmenhelynek dolgozott önkéntesen egy jogász is, hiszen sok olyan konfliktus akadt a gyakorlatukban, amit csak jogi úton lehetett rendezni. Ez az jogász merő véletlenségből annak a többszörös milliárdosnak az egyik cégénél dolgozott főállásban, aki az iratok szerint Máriának ajándékozta az ingatlant. A jogász kikérte az önkormányzattól a szakértői vélemény másolatát, majd felszólította az illetékes ügyosztályt, hogy vonja vissza a bontásra vonatkozó határozatát. Ez meg is történt, a túlbuzgó ügyintézőket pedig alaposan legorombították.
Közben a marha nagy milliárdos tizenöt cégének mind a tizenöt könyvelője felfedezett valami negyvenmilliós hiányt. Természetesen hosszú évek alatt mindannyian többet loptak a cégüktől, mint koszos negyvenmillió. Nem értették ugyan, hogyan keletkezhetett a hiány, de a vizsgálatoktól tartva mind a tizenöten beszerezték a szükséges számlákat és nyomtalanul eltüntették a hiányt. Ettől kezdve Máriánk zavartalanul élhetett a mesében. Sikerült egy kézbesítői állást megnyernie és az állatmenhelyről hazavitt egy jóképű tacskót és egy bohókás kandúrt. Mindkettő ivartalanításának és gyógykezelésének költségeit ő állta. Végül, mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, sikerült annyi évet összeszednie, hogy résznyugdíjra jogosult legyen. Ugyan nem volt szüksége a pénzre, de mégis biztonságosabbnak érezte, hogy van némi jövedelme és jogosult az egészségügyi ellátásra.
Aki nem hiszi, ne járjon utánam!
2024 május, második díj
