Tiranában minden ház fekete. Megyünk a Hoxha Tahsimon, bele a főtérbe, a felhőkarcoló tartja az eget. Kapni pizzát, ami pica, bureket, ami byrek, rakiját, ami raki. Az utcai árusnál érett gyümölcsök, a békeidőknek itt olyan a szaga, hogy csak na. Ahogy leszálltunk, valaki meghúzta az időzsinórt. Nincs pláza, nincs szuper, csak market, meg még valami furcsa érzés, mintha a fákról halak figyelnének.
Az egész város albán zászlóba van csomagolva. A házigazdánk beszél kicsit magyarul, jó napot kívánok, húsz évig a Malévnál dolgozott, mint kamikazepilóta.
Albánia a szent kecskerék, ami tojásból kel. Kecskesajtot mindenütt kapni, az autószerelőnél is.
Tirana a meggondolatlanságok városa. Itt él Besim és Mërgim, az ikrek. Felhőcsinálók, naponta több tucat kumuluszt és altostratust készítenek, hogy elrejtsék Isten szeme elől az utcákat meg a piacteret. Délutáni sétánkon találkoztunk velük, hónuk alatt egy nagy gomolyfelhőt cipeltek. Néztük, ahogy feltűzik az égre két gombostűvel.
Nem fog az leesni?, kérdezte Tamara angolul. Az a cél, mosolygott Besim, és leugrott a kislétráról.
Tirana a feltételes mód a térképen. Ha nem lenne ott a James Belushi utca, a kocsik beleesnének a Lanë patakba. Megyünk a James Belushin, Besim utánunk kiált, érdekel a felhő?
Víz, macskagyökér, festékpor. Só, bors ízlés szerint. Besim diktálja a receptet, Tamara jegyzetel, Mërgim botmixert vesz elő. Ünnepnapokon tejszínhabot is szoktak beletenni.
Buszra szállunk, negyven lek fejenként, a felhőtől nem fér el a kalauz. Az ortodox templomnál leugrunk, nézzük Besimet, ahogy odagemkapcsozza a bárányfelhőt. Ide létra sem kell, az ég egészen közel van. Nyújtózkodunk, megérintjük, olyan, mint a bársony, a kezünk meg halszagú lett tőle. A Lanë a török időkben bővizű folyó volt, Besimék már évtizedek óta merik belőle a vizet, sokszor a halakkal együtt.
Tiranában minden nő kékszemű, a datolyapálma alatt cipőpucoló, húsz lek a suviksz. Tiranában minden ház fekete, a szállodánk is, a szálloda előtt paradicsomot árulnak meg banánt. Tirana az ingatlan rumsztatata. Veszünk két nagyobb paradicsomot a vacsorához, a kofa leméri a grammokat, az árut albán zászlóba csomagolja.
A dollárbolt nyitva, az utcán földről árulják a hamis Guccit. A házigazda itallal kínál, a raki marja a torkunkat. Tört magyarsággal annyit mond, Tirana a szent hordongó.
Megyünk a Hoxha Tahsimon, a piacon halat szüretelnek a fáról. Szuvenírt veszünk, a hűtőmágnesen az ifjabb Bush arcképe. A főtéren fagylaltos, ki van írva, xhelato. Citrom, vanília, milyet kérsz? Leülünk egy padra, nyaljuk a fagyit. A citrom olyan hideg, úgy érzem, odafagy a nyelvem. Valaki megérinti a vállamat. A tölcsért majdnem kiejtem a kezemből. Hátra fordulok, Besim az. Farmernadrágján sötét foltokban szárad a víz. Leteszi a vödröt. Sziasztok, délutánra rendeltek egy rétegfelhőt, majd a minaretre kell rátűznünk. Teszünk bele vaníliát is.
(A kurzívval jelölt részek Hans Arp „szent kecskerék” című verséből valók, Tandori Dezső fordításában.)