üresedő tükörkép
Ki nem laksz, csak létezel négyévszakos szanaszétben, azonnal beköltözhető valaholban. Kirakat üvegén áttűnő arcod brómezüstből kihámló fénykép: lassan fölszívja a mögötted dobogó várost. Zubbonyod súlyosan lóg a szemetes szélben: egy fürösztésed lesz még, talán majd, ha holtan. Dőlsz a járdán, időtlen zátony, megkerülnek boldog létezések, léted átlüktet a mocskos kabáton. Félbe vagy. Nem voltál soha egészebb. Tested üvegtáblára rajzolt célalak, boltablakra szögezett felhő, árnyad megáll kagyló-belseje-titkokon. Papírmasé tájon, mázolt ég alatt zúgnak aranyat pergő búgócsigák: gyöngyházfényük átüt az utcazajon. Időd hurcolkodás, repedt zacskó, útszélre vetett paplan, kapualj-remény: talán a játékbolti alkóv lakatlan. A cintányéros bohóc szemébe nézel, ő visszanéz, át rossz leheleted, izzadt homlokod párafoltján. Homlokod a hűvös üvegre ejted. Koponyád papírhéj edény. Nem voltál. Most örökre felejtett éveidre zuhan a rozsdás vasredőny.
