Hát, ha valamin hezitáltam életemben, hogy írjak-e róla, az az, amiről aztán úgy döntöttem, írok végül.
Nem vagyok az a nagy megmondóember, nincs egy rahedli követőm, elég nyitott vagyok a világra és az emberekre és viszonylag gyakran osztom meg a gondolataimat itt és a facebookon is, van azonban egy olyan szegmense az életemnek, amit azoknak tartogatok, akikre tartozik. Ha az egyedül én vagyok, hát megtartom magamnak.
Nagyon és tényleg nagyon nehéz velem olyat csinálni, amitől minden pozitív érzésem elszáll az illetővel kapcsolatban. Van barátnőm, akit kifejezetten irritál, az a túlélésem titka, hogy megkeresem azt a szálat, amit hozzá tudok csomózni a saját értékrendemhez, vagy ha úgy tetszik, megtalálom az emberben a szerethetőt. Vannak jó szar napjaim, akkor aztán nem találom senkiben, leginkább magamban nem, de tényleg elég szokott lenni egy kedves gesztus vagy valami emberi, amitől tudok kapcsolódni szinte bárkihez. Ezt az útravalót kaptam és azóta sem sűrűn kellett átreformálni ezt a fajta működést, pedig ért ez-az, amiről nem volt szó romantikus álmaimban. Vannak azok a dolgok, amik más elbírálás alá kerülnek, itt most tényleg a mindennapos működésről beszélek, nem a királydrámákról. És nem is a múltkor említett politikai fröcsögésekről. Emberi dolgok, így lecsupaszítva.
Kezdem kicsit régebbről:
2006-ban szültem, máig meghatározó az élmény és nem csak azért, mert itt van az, akiért nekem is érdemes volt anno megszületnem. (Ős)sejtig hatoló, misztikus élmény telis-tele persze fájdalommal és nem várt nehézségekkel, volt pár perc, amikor nem sok híja volt annak, hogy el is veszítsem azt, akit annyira vártam, és akit hála Istennek ölelhetek és imádhatok azóta is, mert itt maradt velünk. Készült akkor egy videofelvétel, a kisfiam apukája készítette, hogy majd milyen szép élmény lesz megnézni, aztán talán egyszer megnéztem és nem bírtam többször, borzalmas volt látni a küzdelmet. Még úgy is, hogy tudom, happy endes ez a film. Valamelyik fiók mélyén lapul a dvd.
Ami viszont fontos, hogy ha a szülésem maga lett volna a Walt Disney szirupos rózsaszín álom, akkor sem mutogattam volna senkinek, maximum a főszereplőnek amikor igénye van rá. Ez hármunk legbensőbb dolga. Az, hogy pénzért bárki megnézhesse, az meg a legvadabb rémálmaimban nem fordult volna elő.
Valamikor a 90-es években láttam egy filmet, ahol a főszereplő Sandra Bullock-ot a nyitójelenetben elhagyja a férje egy TV-showban. Egész Amerika végignézi, ahogy megalázza azzal a feleségét, hogy köztük vége mindennek, mert mást szeret, miközben szerencsétlen nő úgy emlékszem arra számít, hogy valami fodrász show-ban fog részt venni. Nem spoilerezem a filmet tovább, ami ebben nekem fontos az az érzés, amire tisztán emlékszem, amikor láttam: mekkora baromság ez a film, ilyen műsor nincs, ilyen emberek nincsenek, finoman szólva elszállt a forgatókönyvíró beteg fantáziája.
Aztán nem is olyan sokára lett Mónika show-nk, röhögve bámulta egy ország, hogy aláznak másokat a „szeretteik”, a szomszédjaik vagy mikor ki. Anettka szilveszterkor egyenes adásban adta le, ahogy egy szűz rajongója elveszíti a szüzességét.
Aztán pár napja megjött a férfi, akiről én csak annyit tudok, hogy kivasaltatta a heréit, de az is lehet, hogy nem, de kb. ennyit tett a társadalomért tudomásom szerint és fejenként 1500 forintért eladta a felesége és az épp születő kislánya legintimebb óráit. Kellett ehhez persze a feleség is, akiről meg annyit tudok, hogy a férje lehet, hogy kivasaltatta a heréit. És született egy kislány, akinek a legfontosabb paraméterei nem centiben és grammban mérettek meg nullpercesen, hanem milliókban.
Ezrek nézték. Ezrek. És lehet, hogy ezzel megalapozta a gyerek jövőjét, nem kis pénz. És az is lehet, hogy megrántják a vállukat, miért fáj ez nekem.
Sajnálom a gyereket. Nyilván a kereslet határozza meg a kínálatot, de az ember nem árucikk. És nagyon nem találom a szálat, amivel ezt hozzá tudom csomózni az értékrendemhez, felmentve magam előtt őket. Remélem, a kislány megtalálja majd. Vagy én már nem tudom, mit reméljek.
Nuszer Mirjam Johanna
