A vigasztalás amit találunk – versciklus – A vak tapogatásból

Világosodik napunk az égen,
egymáshoz kúszva a füvek alatt;
a vágy varázsos bűvöletében,
hogy áttüzesedjenek a falak.
Míg bennünk az álmok kibomlanak,
kimondva, amit egyikünk sem mert;
szárnyas táncra hívva a lombokat,
és megülve az örvénylő tengert.

Nem mondva többet nemet a kedvre,
mint akiket az undor fojtogat;
egymást és magunk újjáteremtve,
nyelve az elkábító kortyokat.
Elűzve mind a tiltó szenteket,
hogy ne legyen többé rajtunk bélyeg;
hogy úgy vágyjunk, amint rendeltetett,
ha mindezért majd el is ítélnek.

Feledve mind, ki utánunk kiáltott,
kinek szava százszor cellába zárt;
lesve csak a széthulló világot,
közös sorsként hordozva a halált.
Úgy törve most együtt, egyre feljebb,
kiknél senki nem lehet szelídebb;
kikben tovább a vágy tüze terjed,
elfogadva a törvényeidet.

Megmaradva melletted és veled,
hogy ne növesszen páncélt az agyam;
miben gondolatom százszor megkeseredett,
nem tudva, hogy őrizzem meg magam.
Hogy tovább ne nőjön a szenvedés,
ellenkezve, ellened is vadul;
kinek álma és vágya mind kevés,
csendben ülve egykedvű jóslatul.

Úgy hordva csak a kocsonyás közönyt,
tudva, hogy ez nem mehet így mégse;
én, kinek hálája téged köszönt,
míg felszínre dob hullámverése
bensőmnek, hogy angyalnak nézzelek,
aki nekem hitet és üdvöt ad;
hogy ne tépjenek a vad kényszerek,
és ismerjen fel a kegyetlen öntudat.

0