Beszélgetés Hámori Gabriellával
Hámori Gabriella a legsikeresebb színésznők egyike, rengeteg csodálatosan megformált szerepben láthatjuk színpadon és filmen. Fontos számára a mélység szerepeiben is, de a spiritualitás, másokra figyelés, a segítségnyújtás része a mindennapjainak is. Elismerésként kapott díjaira úgy is tekint, mint amelyek figyelemfelkeltésként szolgálhatnak a jó vagy fontos dolgok iránt.
Szeptemberben a Madách téren jógaórát tartottál. Nem szerep volt, valóban jógázol, sőt oktató vagy. Miért érzed fontosnak a jógát?
Évekkel ezelőtt, még jóval a kislányom születése előtt kezdtem jógázni, később a barátnőm lett a mester, akihez jártam. Szülés után is a jóga hozott formába. Nagyon jól kondicionálja az energiámat, átvezet a nehézségeken. Próbálok rendszeresen gyakorolni, a kislányom abszolút követ ebben. Örülök, mert fontos példát adni az egészség megőrzésében és a gondoskodásban is.
A színpadi létezés bizonyos formáit is értelmezhetjük meditációként, tud olyan elmélyült, mindent kizáró lenni. Kapcsolódást kerestem az emberekhez, amely kevésbé távoli, mint a színész és a közönség közötti kapcsolat. Bár az Örkényben közel vannak a nézők, megszólítjuk őket, különösen a stúdió előadásokban. A jóga mégis teljesen más, egyenlő és segítő kapcsolódás. A családunkban tradíció a segítségnyújtás, van olyan felmenőm, aki bába volt.
Arra gondolok, hogy tavasztól, amikor ki lehet menni a természetbe, bárki eljöhet, hozhatja a felszerelését és nem kell a foglalkozásért fizetnie vagy annyit fizet, amennyit tud. A jógastúdiók árai – mivel fenn kell tartaniuk magukat – sokak számára megfizethetetlenek.
A főváros 150 éves születésnapjához kapcsolódó filmben Budapestet a Duna királynőjét személyesíted meg.
Kondacs András az Animatiqua Stúdió vezetője hívott fel. Láttam, mennyire igényesen nyúlnak ezekhez a képekhez. A Fortepan anyagából több tízezer képet válogattak át, sok ezer kép felhasználásával készítettek filmet, aminek a narrálására Deák Kristóf filmrendező választotta ki a hangomat. Megható, kellemes feladat és jóleső érzés Budapest hangjának lenni. Kötődöm a fővároshoz, évtizedek óta itt lakom, de Szarvason születtem, és valójában vidéki életre szomjazó fővárosi vagyok. Gyakran úgy érzem, hogy csak az Örkény Színház köt ide. A családom is nyílik arra, hogy vidékre menjünk, van egérutunk, sok időt töltünk egy Nógrád megyei apró településen. A gyerekek szabadon bringázhatnak, bújócskáznak, csapatosan játszhatnak. Az emberek közvetlenek, a családok átjárnak egymáshoz. Ha készítek sütit, viszek át a szomszédba vagy meghívjuk a gyerekeket és pillanatok alatt egy siserehad szilvásgombócozik a konyhában. Ez a fővárosban így nem fordul elő.
Az Örkényben, ebben az évadban is, izgalmas előadásokban játszol. Sikerdarabok a Solness és a Lidércek, Shaxpeare, Delírium. Az Isten című előadás pedig nagyon fontos problémát fejt ki, egy egészséges ember küzd azért, hogy méltósággal befejezhesse az életét.
A német darab sajátossága ez a probléma, ott létezik az eutanázia, a méltányos elbírálás olyan esetekben, amikor például egy ALS beteg éveken keresztül kegyetlen szenvedésnek lenne kitéve.
Nagy kérdés, hogy ezt itthon be lehetne-e vezetni. A darabban, ezen a kérdésen keresztül, de mégiscsak az eutanáziáról szavaz az Örkény Színház közönsége. Eddig minden előadáson sokszor bőven, néha szorosabban, de mindig 50% felett szavaztak igennel.
Ez is mutatja, hogy ezt a társadalmi kérdést vitatni kéne, és meg kellene indulniuk azoknak a tárgyalásoknak, amelyek előmozdíthatnak valami eredményt. Nagyon komplikált probléma, annak ellenére, hogy rengeteget foglalkoztunk a témával, nem tudom azt mondani, hogy mindent átlátnék benne. Felkavaró, nagyon sokakat érintő helyzet, akár gyógyíthatatlan betegekről, akár depresszióban szenvedő emberekről beszélünk, fontos lenne, hogy sokkal nagyobb segítséget kaphassanak, mint ami most elérhető számukra.
Érdekes, mennyire különböző a két sikerdarabunk, amelyekre jegyet sem lehet már kapni.
A Solness egészen mélylélektani, különlegesen természetes előadás, a Lidércek meg lidérces, látomásos őrület. A társulatban sokaknak elképesztően jó hangja van, ami nagyon jó prózai színészi kvalitással párosul. Szeretem, hogy össztársulati munka, és minden pillanatban valaki kiragyog.
Az Örkény Színháznak alapító tagja vagy. Szeretsz társulatban lenni?
Jó társulatban lenni, de számomra fontos, hogy találjak lehetőséget kiugrásokra is.
Évekig éltem külföldön. Ott maradni sosem akartam, de rengeteget tanultam az emberektől, akikkel együtt dolgoztam, stílusokat, például és másképp kérdezni. Jó tapasztalatok voltak, de kemény erőpróbák is egyben. Az önkeresés állomásai.
Nagyon szeretnék mesekönyveket írni és illusztrálni. Az eredeti tervem is ez volt, festő diplomám lenne, ha azzal a lehetőséggel élek, de közben a színész felvételin olyan izgalmas volt a csapat, hogy úgy éreztem nem egyedül akarok dolgozni, hanem közösségben élni. A folyamatos együtt rezgésnek is megvannak a nehézségei, néha szabadulni szeretnék, kimenni az életbe, közben pedig érzem, hogy a világ ridegségével szemben ez a közösség mennyire véd. Ha bárkivel történik valami, tudja, hogy két családja van, a társulat második család.
Gyarmati Fanni naplójából készült önálló előadásod is ilyen kiugrás?
A Napló megjelenése irodalmi szenzáció volt. Nagyon gazdag anyag, női írás, kordokumentum. Lelki rokonságot éreztem Gyarmati Fannival. Nem hozzá akarom hasonlítani magam, de éreztem, hogy túl azon, hogy egy színészi feladat, Gyarmati Fannival, mint személyiséggel szeretnék foglalkozni. Megragadott Radnóti valódi személyisége is, a szerelmük és a kor, amelyben éltek. Beleértve a kultúrpolitikát, az irodalmi élet sokszínűségét, a véleménykülönbségeket és véleményütköztetéseket. Nagyon izgalmas, élő időszak volt. Amikor mondom ezeket a szövegeket, úgy érzem, hogy mi elfelejtünk élni, nem csak a digitális tér miatt, hanem a kommunikációnk egészen más.
Az előadás végén leintem a tapsot, mert jelezni szeretném, hogy ez nem egy produktum, hanem eszmecsere néző és színész között nagyon fontos dolgokról, az identitás kérdéséről, a vészkorszakról, ami nem tapsot érdemel, hanem csendes figyelmet. Előadás után beszélgetünk. Nekem ez fontos küldetés.
Közben nagyszerű filmekben is dolgoztál, nagy sikerekkel. A játszmáért a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat kaptad Pármában. A Legjobb tudomásom szerint című film főszerepében, lenyűgöző alakítással, a Legjobb női főszereplő díját nyerted el 2022-ben a Mozgókép Fesztiválon.
Ezek a filmek külföldön is megállták a helyüket, a rendezők is hozták haza a díjakat. Természetesen örülök az elismerésnek, de a díjaknál fontosabb, és nagyon jó érzés, ha sikerült olyan témát, úgy megragadni a filmben, hogy nem csak itthon, de külföldön is értik, és eljut akár más földrészen élő nézőkhöz is.
A Legjobb tudomásom szerint központi kérdése egy örökbefogadási folyamat, amit megtör egy nemi erőszak. Az igazságszolgáltatás útvesztője – ami sokszor egy újra traumatizáló helyzet is megjelenik a filmben. Nagyon fontos, ami a nővel történik, de a film fő kérdése, hogy a társ hogyan tud ebben részt venni, tud-e segítséget adni, milyen teher nehezedik arra, aki kísér egy sebzett embert. A felkészüléshez találkoztunk segítőkkel a NANE egyesülettől, és olyanokkal is találkozhattunk, akik maguk is átmentek ezeken a dolgokon. A beszélgetésünknek igencsak voltak súlyos részei, megrázó elemei.
Nagyon sok mindenben kell fejlődnie a rendszernek, az országunknak. A spiritualitást egy lehetőségnek érzem arra is, hogy jobban értsük egymást.
Rengeteg szerep van már mögötted is, de mi az amivel szeretnél még foglalkozni ?
Szeretem amikor nem azt kell eljátszani amilyen én vagyok. Izgalmas a személyiségemtől távol eső szerepeket megformálni.
Egy angol filmsorozatban szélsőjobboldali politikus nőt játszottam. Próbáltam megkeresni az ő igazságait. Nem a társadalmi hozzáállásában találtam meg, hanem a személyiségének hiányosságában, a gyermektelenségében, a fájdalmaiban, melyek őt, mint gondolkodó elmét, egy nagyon furcsa irányba lökték. A Lidércekben és a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban olyan nőket játszom, akik kipakolják magukat, én nagyon nem ilyen vagyok, de színpadon meg filmen is izgat az átváltozás lehetősége. Azokat a színészeket csodálom, akiknek sok arcuk van. Azt hiszem bennem van erre való törekvés és képesség is. Sokszor mondják a Kertész utcai előadás után, hogy, hosszú ideig nem ismertek meg. Van rajtam maszk is, de az egész viselkedésem, a testtartásom, minden teljesen más. Ezeknek a kidolgozása élvezetet okoz.
Néha arra gondolok, hogy pályaelhagyó leszek. A színészet nem családbarát életmód. Nagyon szeretnék növényeket, fákat ültetni, gyerekekkel foglalkozni, rajzolni, festeni, ezekből a nagy amplitúdójú szereplésekből visszavenni.
A színészgyerekek felnőhetnek véletlenül úgy, hogy nem figyelnek rájuk. Nagyon figyelek arra, hogy ne ilyen anyuka legyek. Kislányommal mesélünk reggel is, este is, rengeteget társasozunk, kézműveskedünk, beszélgetünk, kézenfogva mászkálunk, hancúrozunk. Ezek visszahozhatatlan idők. Most kell még örülni, hogy „mama, mama”, mert tudom, hogy egyszer jön az a pont, amikor „na jól van, hello” és eltűnnek.
Hogyan ünneplitek a karácsonyt a családban?
Szerteágazó a család, szorosan kötődünk egymáshoz a nővérem gyerekeivel is, nagynéni vagyok, de náluk már babák is születtek, így szinte „nagymama” is, úgy, hogy van egy óvodáskorú kislányom. A páromnak is vannak gyerekei, mozaikcsalád vagyunk. A karácsony hatalmas szervezést igénylő projekt, de el is eresztjük, hogy tökéletes legyen, nem akarunk ezen szorongani. Mindig van benne kis improvizáció. A hangsúlyt arra helyezzük, hogy együtt tudjunk lenni, közösen készítjük az ételeket. A lényeg, hogy az öröm ne az ajándék dömping, hanem az ölelés és a szeretet legyen. A gyerekeknek is ezt tanítjuk.
Az is fontos, és nem csak karácsonykor, hogy adjuk azoknak, akiknek nehéz. Én is küldtem segélyszállítmányt, tartós élelmiszereket. Örömmel tölt el, hogy sok civil kezdeményezés van, ruhát, élelmet, és más szükséges dolgokat juttatnak el a rászorulókhoz. Ünnepekkor erre fokozottan kell gondolni, mert a hiány ilyenkor még jobban érezhető, és a gyerekekben ott van a vágyakozás, hogy ők is kapjanak valamit. Aki teheti próbáljon meg egy-egy családot segíteni.
Itt ahol lakunk egy nagyon összetartó női közösség van. Majdnem egy kis falu. Elszaladsz bevásárolni vagy orvoshoz a kicsivel, addig a másikkal itt maradunk, ha valaki lebetegszik viszünk neki dolgokat. Ez a tér egy kis mágikus központ, itt találkozunk – anyukák – támogatjuk egymást már azzal is, hogy beszélgetünk. Nem unalmas a játszóterezés. A gyerekek látják ezt, és hat rájuk, nem bántják egymást. Nem versenyzést, hanem összefogást látnak, azt másolják. Azt a fajta megküzdési stratégiát öröklik, hogy bármi van, össze kell tartani.
Fridrich Piroska
Fotó: Csanádi Gábor
