Már a gondolat is csoda volt, ha tudtam, hogy hajnalban horgászni indulhatok. A bajai Kádár-dunai holtág különben is a szívem csücske volt. A hajnal ébredése előtt már útban voltam kedvenc horgászhelyem felé. Minden nesz, minden madárhang ismerős volt. Most is hálát adok az Istennek, hogy részese lehetettem a csodálatos hajnalnak. Kiváló helyismeretemnek köszönhetően soha nem tévedtem el, még tök sötétben sem. Mindig az volt az érzésem mintha várnának oda, ahová igyekeztem. Közben megöleltem minden fát és minden bokrot. Emlékek sorakoztak az erdő fái között. Emlékeztettek a régen kihűlt otthon melegére. Ködös utak jelentek meg, ahol árnyék vetült a fényre. Megjelentek a vadász szoba kedves hajnalai, amikor az Apám ébresztett. Talán azon a hajnalon végigszáguldott a fák erdejében az egész életem. Zöttyent alattam a kerékpár – és megérkeztem. Olyan érzésem volt – mint amikor Szentesen leszálltam a vonatról és Apám ott várt a megszokott helyén. A kőhányás csak sejtette, hogy megérkeztem. Az átfolyás csobogása tette ezt még hihetőbbé. Nehéz leírni azt az érzést, amit ott éreztem. A lelkem öleléséből lépett ki az a hajnal az éjszaka kertjéből. A víz felett sűrű pára, csak sejtettem a sziget körvonalait. Tettem-vettem, amikor egy kő koccant a másikhoz. Több ezer vadliba kelt szárnyra, gágogva és tiltakozva a csend megsértése miatt. Azóta sem hallottam ilyen dübörgő madár riadalmat.
Döbbenten álltam ott – én a csendháborító.
Percek teltek el amikor ködbe veszett a gágogásuk. Nem kis bűntudattal indultam a kőhányáson a sziget másik oldala felé.
Emlékeim robajában hallom egy vadliba csapat felejthetetlen ködös távolodását.
Ma hallottam egy vadliba csapatot dél felé vonulni, talán a bajai holtág felé…
