(Akik elfordulnak tőlem)
– Hálátlanok! – fakad ki kolléganőm. Nem értek vele egyet. Az emberek természetesen nem egyformák. A segítők sem, akiknek többsége mélyen átérzi az ügyfelek gondjait és lehetőségeit, és a segítő szolgáltatásokra rászoruló emberek sem.
Hajléktalan emberek ellátásában dolgozom egy nappali melegedőben, ahol szekrényes csomagmegőrző is működik. Van olyan látogatónk, aki nem is köszön, annyira morcos, van, aki azt is megköszöni, ha visszaköszönök. Igyekszem mindenkit elfogadni olyannak, amilyen. Csak azt nem fogadom el és nem is tűrhetem, ha egymást bántják, vagy valaki zavarja a többieket. Több, mint tíz év alatt talán háromszor éreztem magam veszélyben egy-egy agresszív ügyfél miatt. Nekem nem olyan fontos, hogy megköszönjék, ha valakit kisegítek az aktuális gondjából. Ezért kapom a (na jó, nem túl magas) fizetésemet.
– Meg se köszönik, ha adok nekik valamit! – folytatná munkatársnőm. Nem vitatkozom, inkább megyek a dolgomra.
Kicsit elmerengek azért, milyen is néhány ember „hálátlansága”. Például ülök a faházban, éppen nem jön kulcsért, vagy óhajjal senki, unalmamban a monitort nézem, mivel a csomagmegőrzőben több kamerán keresztül figyelhetem, mit ténykednek a látogatóink. Föltűnik, hogy már jó tíz perce áll valaki azon a részen, ahol hajdan edzőterem volt, de most üres. (Színháznak szeretnénk berendezni, ha lesz rá mód.) Az emberünk csak áll, időnként megrázkódik. Elhagyom a kulcstároló bázisnak használt faházat. Megkerülöm az egész szekrénysort, nem akarom hátulról megijeszteni az embert, szemből támadok. Amikor kilépek a szekrények takarásából, gyorsan hátat fordít nekem. De azért látom, hogy sír.
– Rosszul van? Segíthetek valamiben? Nem válaszol, csak megrázza a fejét. Fölemelem a kezem, hogy a vállára tegyem, amolyan biztatásként. Megsejti a mozdulatomat, arrébb lép.
– Nem piszkálni akarom. De itt vagyok, ha bármiben segíthetek.
– Nem tud – motyogja.
Bő húsz perc mulva jön a faházhoz, messziről dobja be a kulcsot az ablakon és iszkol kifele. Egy piszkos, gyűrött fecnit találok a kulcskarikára tűzve. Ügyetlen betűkkel azt írta rá: maga angyal.
Más alkalommal azt veszem észre, hogy gyűrött arcú, kialvatlan hölgy ténfereg a kávégép körül. Ha valaki kávét vesz, kicsit közelebb lép, nem bántóan közel, csak épp annyira, hogy érezze az olcsó instant kávé illatát. Sóváran szimatolgat, tekintetében mérhetetlen keserűség. Egyértelmű, nincs hatvan forintja. Nekem van. Kikotrok három húszforintost a zsebemből.
– Nyújtsa a kezét! – szólok rá. Ugyebár én vagyok a nagy hatalmú szocmuki, ő meg az alárendelt ellátott, engedelmesen nyújtja a kezét. Tenyérrel lefelé. Igyekszem kedvesen mosolyogni, bár kételkedem a sikerben.
– A kézcsókot most mellőzném, legyen szíves fordítsa meg a tenyerét!
Megint engedelmeskedik. Beleteszem a pénzt. Úgy bámul rá, mintha három darab kicsi zöld emberkét tettem volna a markába. Aztán szorosan becsukja a szemét, a száját is összeszorítja. Néhány másodpercig áll így, teljesen becsukódva. Majd óvatosan kinyitja előbb az egyik szemét, majd a másikat is. Nézi a pénzt. Tekintetében hitetlenkedés. Megpróbálja a száját is kinyitni, de valahogy nem megy. Elfordul, remegő kézzel dobálja be az érméket az automatába. Elosonok. Remélem nem loccsantott ki a kávéjából egy csöppet se.
Bár süt a nap, de mégis csak ősz van, így kora délelőtt hűvös az idő. Egy ember áll, egy szál pólóban, enyhén dideregve a Tök felső kocsmának csúfolt csomagmegőrző bejáratánál. (Az alagsori nappali melegedőt Tök Alsó kocsmának csúfoljuk.)
– Nincs egy kardigánja? – kérdezem.
– Nincs – morogja durcásan.
Az Alapítványnak van. (Hja, akkor még volt bőven).
Bemegyek a raktárba és kihozok egy jó minőségű, cipzáras, kapucnis férfi felsőt. (Örök hála az adományozónak!) Felé nyújtom. Úgy mered rá, mint akit vagyonnal kínálnak. „Ezt nekem?!” olvasom a szeméből. Mintha attól tartana, hogy meggondolom magam, hirtelen kirántja a kezemből a kardigánnak degradált ruhadarabot és hátat fordít nekem. Az arcához szorítja új szerzeményét. Észlelem, hogy kicsit megremeg a válla. Eloldalgok.
Néha szakmába vágó dolgok történhetnek munkahelyen kívül is. Vásárolni nekem is kell. Az élelmiszerbolt csemegéspultjánál állok sorban. Tiszta, rendezett öltözetű nő szólít meg.
– Ne haragudjon, annyira szeretnék tíz deka krumplisalátát, de nem tudom kifizetni. Megtenné…
Megteszem.
– Kiflit, vagy zsömlét nem szeretne hozzá?
Mutatja a kosarát.
– Azt még ki tudom fizetni.
Szorosan a sarkamban van, követ a pénztárig. A szatyromba pakolom, amit magamnak vásároltam, a krumplisalátát tartalmazó dobozkát a kezembe veszem. Riadtan pislog rám, amíg kifizeti a zsömléjét. Nyújtom a dobozt. Remegő szájszéllel próbál mondani valamit, de aztán csak elveszi a salátáját, elfordul, szinte kirohan az üzletből.
Értem én a kolléganőt, csak nem értek vele egyet. Amikor éppen semmi jóra nem számít valaki, mégis normális, emberi gesztust kap, képtelen a háláját kifejezni. És talán nem is kell. Szerintem az lenne a norma, hogy kedvesen viselkedjünk egymással.
2023 június, második díj
