762. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója: Amikor egy ajtó bezárul…

Szerző:

…akkor bénultan ülünk előtte és kérdezzük, hogy mi a fasz.

Amikor kicsi voltam, rengeteg Cseh Tamást hallgatott az anyu. (Ezt egyébként időnként fel is hánytorgatom neki, na nem mintha bánnám persze, hogy Bereményit adott hozzá a mindennapjaimhoz, de valljuk be, életszemléletet is ad az anyatejjel beszívott zene. És akkor én jól mondom neki, hogy miért nem tudtál Delhusa Gjont meg Demjént hallgatni meg 3+2-t mint a tisztes asszonyok, akkor milyen más és naív elképzeléseim lennének a világról és a szerelemről. Vicc ez persze, de ezek után én óhatatlanul Európa Kiadót és Kispált hallgattam és hát ja, olyan is sokszor a dolog. Toporzékolok, meg megalázó durva. Jó, meg Dés, a Dés, de ezt a szerelmi vallomást már letoltam itt, a Presser meg érlelődik bennem a nagykoncert után.) És volt egy dal, Weöres Sándor vers amúgy, az égbolt sapkájú tán a Jóslat albumon, amin én zokogtam. Mindig. Ugyanúgy, mint a Felkelt a napunkon az István a királyból. És valami önkínzó módon, újra és újra meg akartam hallgatni és tudtam, hogy bőgni fogok, de mégis.

Ez a dal jár a fejemben napok óta, ezért a cím. Hogy aki előtt a kaput becsukják. És hogy tán kiszólnak, talán csak játék.

2010-ben beléptem egy kapun, szó szerint, semmi költői kép. A barátnőmmel mentünk gyakorlatra a Menhelyhez, a Vajda csomagmegőrzőbe. Az első ember – jó, a második, mert az első a Sebő volt, a leendő főnököm – a Szikszi Zsuzsi volt, akit megismertem. Fejpánt volt a fején és ujjbegy nélküli kesztyű a kezén, az arca piros volt a hidegtől és úgy fogadott minket, mint egy régóta várt rokont. Hazaérkeztünk. Aztán ő lett nekem a Manyi. A fene tudja miért, egyszercsak lemanyiztam, ő meg Klárikámozott engem és nem, nem volt ez egy mindig fenékig tejfel dolog, tudtunk mi úgy összeveszni, hogy hetekig nem szóltunk egymáshoz, de valahogy egy bitang erős szeretet volt az alapja az egésznek. Én lehúztam ott jópár évet aztán eljöttem, ő maradt még, ahogy előttem is ott volt már időtlen ideje. És a szeretet maradt, még ha nem is naponta beszéltünk, mint a közös munka alatt. De a lényegi dolgoknál valahogy kapcsolatba kerültünk. Átküldte az első unokájáról a képet, a videót. És amikor most nyáron beszéltünk és nem volt jól, már nagyon nem, akkor is bízott, mert jön a második unoka novemberben, akit meg szeretne ismerni és nagyon vár.

Az első kapu után szintén nem képletesen beléptem egy másodikon is, a Menhely főhadiszállására kísért át a Sebő. Gyakorlat után szerződtünk és átvitt. Mondta a kapukódot de azt is, hogy ha elfelejteném, akkor csengessek fel és majd a Bacilus beenged. És akkor megismertem a Bacilust – már amennyire, mert szerintem senki nem ismerte igazán. Magára húzott, nyilvánvaló önvédelemből egy fura kis álcát, de belül szikrázó elme volt és volt egy másik élete, ahol alkotott és színjátszott, és kívülről ismert verseket, darabokat, politikai diskurzusokat és jellemeket. És soha, de soha nem tudott volna bántani senkit.

Én eljöttem a Menhelytől már 1-2 éve. Vissza-visszanézek persze, van, hogy helyettesítek meg hát itt ez a rovat, a szálak nem vágódtak el teljesen.

De a kapu, a kapu most dörrent utánam és érkezett meg a gyásza, hogy ami volt, és aki akár én voltam akkor, hogy az már soha. Meghalt egy időszak, végleg.

Múlt hét szerdán jött a hír, hogy meghalt Bacilus. Aztán csütörtökön, hogy Zsuzsi is.

Nem, nyilván nem járok feketében és zokogok fel óránként, a mély gyász a családé. Én csak tudom, hogy semmi nem lesz már ugyanaz. Hogy ez olyan, mintha eltűnne az Árpád-híd. Nem járok mindig arra, lehet, hogy hetekig fel sem tűnne. De amikor arra mennék, adna egy gyomrost a látvány. És vannak, persze vannak más útvonalak, de azért a hiány marad.

Én tudom, hogy Zsuzsi már látta, a családban elsőként a novemberben születő unokát. És tudom azt is, hogy Bacilus főszerepeket játszik, mert már mer nem háttérember lenni. Abban meg csak bízom, hogy a megérkezésüket ugyanúgy könnyebbé tették annál a bizonyos kapunál, ahogy ők az enyémet egykor.

Szeretettel:

Nuszer Mirjam

Kapcsolódó írások