705. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója: Nap néni

Szerző:

Egyre nehezebb hallgatni a közbeszédet, valami rossz, fura hömpölyög itt, folyvást ezt érzem. A minap elmentünk a gyerekkel és az apukájával egy kiülős helyre, kimoccanni a panel tizedik fullasztó párájából és ahogy felnéztem az égre, megláttam egy igazi, bodros felhőt. Olyat, amilyet a gyerekek rajzolnak a papírra, fidres-fodros pöffeteggomba az égen, lelkendezve mutattam, hogy jaj, nézzétek micsoda felhő, kaptam elő a telefonom és fotóztam, hogy megmutassam a mesés illusztrációt majd azoknak, akik nem olyan szerencsések, hogy élőben csodálhatják. Aztán egy perc múlva már fenyegetőbb volt a helyzet, szemmel látható volt, ahogy nől-nől, uralja le az eget, mondta a gyerek apja, hogy tán még hazaérünk, nem értünk egyébként, párában még úgy sem futok, mint ahogy egyébként és hát az sem egy olimpiai reménység. Leszakadt tehát az ártatlan mese, felszámolta az osztálytalálkozót a kinti teraszon, felhigította a hamburgerért sorban állók mennyiségét és elmosta a baráti asztalitenisz csörtét is. 

Hát valahogy így van ez a közbeszéddel is nekem, ártatlan kis gombóc egy papírlap szélén, aztán jön a hidegzuhany és nem érünk haza, sok kis gyűlölködő mondatocska összeadódik és pusztulást visz véghez. Ráadásul nem frissül fel semmi, még fullasztóbb utána a pára, a szivárványt meg nem engedi látni a betonmonstrum.

Így aztán egyre gyakoribb, hogy fejhallgatót teszek a füleimre, elmerülök mondjuk a Dés Lászlóban, nagy imádat tárgya ő is, begyógyított már pár horzsolást a zenéjével az életemben és legalább nem hallgatom a villamoson, hogy rohadjon meg mindenki, aki el mer térni az elvárt átlagtól. Pedig nagy terepem volt a tömegközlekedés, imádtam fülelni.

Aznap reggel szerencsére lemerült a fülesem, így aztán a Rákos-Keleti tíz perces útját, míg az egyik munkahelyemről mentem a másikra és sajnáltam magam épp mindenért, szóval azt a 10 percet nem tudtam kizárni az életemből. Így történt, hogy a mellettem ülő néni telefonbeszélgetését is végighallgattam, ahogy Ilikémnek köszöni a köszöntést. Kiderült, hogy 70 éves. Vibrált, nevetett, egyszerűen nem tudtam már rosszul érezni magam, annyira magával ragadott az energiája. Ahogy letette, boldog szülinapot kívántam neki, aztán megtudtam, hogy a nadrágja a térdénél azért véres, mert sietett a vonathoz és elesett. Randija lesz egy vidéki megyeszékhelyen, ahol lakott egyébként egész életében, de a lánya felcsalta  pár éve egy Pest megyei városkába. Tizenkét éve özvegy. Arra nem számítottak, hogy a lány szinte heteken belül szerelembe esik és kiköltözik Amerikába. Kicsit nehéz volt megszokni a családi ház után – ahol minden fűszálat ismert – a bérházat amire cserélte, de kedvesek a szomszédai, lett baráti köre a kisvárosban, most meg ez a randi a régi városban, jó, hát véres a térde, furán adja ki magát, meg aztán az is lehet, hogy nem jön össze, de akkor meg mi van, hát maximum evett egy jót. A lánya persze félti, hívogatta, hogy adja meg a vendéglőt ahol randizik, mert nem lehet tudni a mai világban, de ő ezen is nevetett, mondta a lánynak, hogy azért fogamzásgátlót nem kell küldeni. Megfordulnak a dolgok, hát nem fura? Nemrég még én féltettem randik előtt és nevetett, nevetett. Egyébként hab a tortán, de nyugdíj előtt jópár évig hajléktalanszállón dolgozott. 

Ragyogó napot hozott magával, imádtam. Pedig csak annyi történt, hogy valaki a vonaton derűsen és elfogadással kezelte az életét. És nem gyűlöl érte másokat.

Nuszer Mirjam Johanna

Kapcsolódó írások