Lámpanyújtogató

Az égre szántam írni én is. Én is
egy végtelenbe szánt időtlen álmot,
behinteni a csillagok közé kis
reményt, ami köröttem úgy hiányzott,
hogy visszatükröződve itt a földön
az utcakő, a fák, és mind a lélek
hitét a béke mossa át, örüljön
atomnyi létünk élettengerének,
s ahogy vihar repíti szét a magját,
a fénye majd mindenhová elérne,
s én büszkén nézném, kézről kézre adják,
és hinni kezdeném a jót, miért ne…
De jaj, magam sötét sarán ragadtam,
s kihunynak most a csillagok… miattam.

0