Ember! Ki rohanón kergeted az időt. Mondd: Miért felejtesz el élni?! És te amott! Nevelgeted, mi kertedben kinőtt. De vajon lesz-e majd, ki gyümölcsét kéri? Ifjú legény! Ki már ezernyi merész tervet szőtt. Miért hiszed, hogy nincs okod félni? Szép leány! Kinek szíve már oly sokszor összetört. Meddig gondolod még úgy, hogy megéri? Mint a hangyák, fel-alá rohanunk, Életünk morzsáit gyűjtögetve Olykor egymásban nyomokat hagyunk. Majd továbbállunk hol sírva, hol nevetve. Van, hogy építünk, máskor rombolunk A tudatért, hogy nem leszünk feledve. A múltból, ha figyeltünk, tanulhatunk, Majd élhetünk úgy, hogy szeretünk, s magunk is lehetünk szeretve! Megjelent a szerző Álmok földjén című kötetében. Keresse Terjesztőinknél és szerkesztőségünkben.