Arcaink

Balog Gyula

Szerző:

Budapesten születtem 1959-ben, egy szegény munkáscsaládban. Négyéves koromban elkezdtem valamilyen rendszerességgel alkoholt fogyasztani, írni-olvasni és számolni. Hétévesen megvakultam, agyvelőgyulladástól, ami egy vírusos influenza és az idegállapotom miatt volt. Ugyanis apám úgy nevelt, hogy néha egyet odacsapott, amitől én idegbeteg gyerek voltam. Mégis, a vakságom volt életünk legbékésebb időszaka, mert akkortájt föl se emelte a hangját, és mindig kedves volt velem. Kigyógyultam, de a zsenialitásomat elvesztettem. Az alkoholt attól kezdve kívántam, hogy kétévesen beadták az első Dianás cukorkát, onnantól kezdve állandóan azt az érzést hajkurásztam. Jó voltam a sportban, az irodalomban, irodalmi színpadon szerepeltem, de addigra én heti 2-3-szor már nagyon berúgtam. 28 éves korom körül megnősültem. A feleségem 5 évig bírta az alkoholizálásomat, utána visszaküldött a szüleimhez. Akkor már nagyon mélyponton voltam. 

Ezt követően abbahagytam az ivást – pont hajléktalanná válásom napján. Már ismertem az Anonim Alkoholistákat, hozzájuk menekültem. És egy másik életcélom is lett, mert tudtam, hogy a “nem iszom” nem elég, kellett tehát, hogy minden nap tegyek valami jót a környezetemmel. És ezzel a két céllal élek ma is, ma éppen 10.773 napja. Újjászületésem első két napja c. novellám már nem egy embert józanított ki. Azt mondták, elolvasták, és onnantól kezdve nem ittak. Volt, aki Amerikából írt.

Több, mint 10 éven keresztül próbálkoztam alkalmazotti munkával, aztán volt az, hogy beindult ez a Fedél Nélkül dolog. A terjesztés révén nagyon hamar eljutottam iskolákba is, aztán 2009-ben megindult az Első kézből a Hajléktalanságról program. Előtte alakult a Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport, amelynek alapító tagja vagyok, így párhuzamosan vittem az érzékenyítő és az aktivista programot. Jelenleg is a Közélet Iskolája alapítványnak kuratóriumi tagja vagyok. Részt vettem az Utcajogász Egyesület létrehozásában, társelnöke is voltam. 

2009 óta egyre több iskolában jártunk már és megyünk is még az EKH-val, aminek azóta is én vagyok a koordinátora. Több száz intézményben jártunk már, több, mint 30.000 diákkal beszélgettünk személyesen rendhagyó osztályfőnöki órák keretein belül. Iszonyú fontos nekem, hogy diákok és civilek megismerhetik hajléktalanságban élő emberek sorsát és azt a gazdasági-, politikai-,  és társadalmi helyzetet, mely létrehozta azt a több tízezres nagyságrendű réteget, mely lakhatás nélkül tengődik. Fontos azért is, mert szellemi képességeimet és tapasztalataimat egyaránt ki tudom teljesíteni a programban.

Szoktam így mondani, hogy az identitásom az, hogy A, Alkoholista, H, Hajléktalan, megint A, Aktivista és most már az Sz is, mert Színész is vagyok.  Tehát AHASZ. Ez a színészkedés is -Cím nélkül (hajlék-kaland-játék)- a hajléktalanságról szól, két hivatásos színész meg én játszunk egy-egy hajléktalan embert. Ez is egy érzékenyítő előadás, nagyon sok információt adunk. De élőkönyv is voltam már időközben, és én magam is szerveztem Élő Könyvtárakat.

 Szokott lenni ilyen életút-interjúnál, hogy mi lett volna hogyha.. – ez a hülye kérdés kategória, úgyhogy erre nem válaszolok. És a „hogyan tovább”? Van, hogy nem volt jó évem, amikor volt egy tüdőembóliám meg egy szívinfarktusom. Akkor az aktivizmust is befejeztem. Egyértelmű, hogy fel vagyok készülve arra, hogy esetleg egyszer nem fogom tudni folytatni, ezért, mint ahogy az Anonim Alkoholistáknál megtanultam, van helyettem más ember, aki hasonlóan tudja majd vinni a dolgokat. Ezen dolgozok mindig, meg azon, hogy mind Magyarország városaiban, mind külföldön átvehessék ezeket a programokat.

Én azt hiszem, elég sokat tettem és teszek azért, hogy a hajléktalanság kicsit másképp legyen az emberek, köztük a fiatalok, politikusok szemében is. Elég sok embert segítettem ahhoz, hogy józan maradjon, és nagyon sok embernek voltam a szponzora, lelki segítője. Ezt csak folytatni kell.

Kapcsolódó írások