Az izgatott nap, a zsibongó város, a lüktető szív lenyugszik a milliárdnyi csillag ragyogását meglátva. Az utakon, tereken, a házak ablakain és tetején, a fák és bokrok ágain, levelein, a szélben hajladozó fűszálak hegyein álmosan andalog az ezüstös-kékes sápadt holdfény. A sötét égbolt simogató hűse jótékonyan csillapítja a szikrázó nap forró lázát, az utak mentén és a parkokban, tágas tereken barátságosan pislákolnak a lámpák fényei. A neonreklámok sejtelmesen és ingerlően villódznak az éjszakai pillangók és a szórakozóhelyekre igyekvő csinos lányok kecses vonalain.
Az egész idillt csupán a már jócskán italozó kisebb-nagyobb csoportoknak zsivalya zavarja meg némiképp, néhány helyiségből kiszűrődő igencsak eltúlzott hangerővel hallgatott zeneszám zörejeivel megfűszerezve. A kocsiszínbe tartó utolsó villamos csattogva halad, csörrent még egyet, mielőtt a remízbe ér.
Nem lehet leírni azt az érzést, ami ilyenkor átjárja az ember testét-lelkét: a selymes feketeség egyszerre bizserget és nyugtat, feltüzel és csillapít. Életre kelnek az álmok, a gyengéd szellő hűvös, de kellemes; elrejtőznek a látható dolgok és láthatóvá válik, mi máskor rejtve marad a szem elől. Céllá válik a céltalanság, céltalan lesz a kitűzött cél. Kinyílnak a zárt ajtók, bezárulnak a nyíltak. Mintha teljesen egybeolvadnának a sötétséggel: Lehet előtted vagy mögötted, melletted vagy ellened. Nem tudsz és nem is akarsz közönyös lenni iránta: imádod vagy utálod.
A lényeg, hogy érzel valamit, amikor az éj leszáll.
Likes
Nincs hozzászólás