A legcsendesebb forradalmár
Hét év. Mágikus számnak tartják, azt mondják, ennyi idő alatt cserélődnek ki a sejtjeink, megy tönkre a házasságunk, septem artes liberales – a hét szabad művészet volt a középkori egyetemek bölcsészképzésének a gerince, Isten hét nap alatt teremtette a Világot és 1956. október 23-án megteremtette Leé Józsefet is. Hét éve nincs már köztünk, bár ez egészen sosem lesz igaz. Itt van, mindig is itt lesz, ezek a sejtek nem cserélődtek ki, ez a „házasság” nem ment tönkre, a művészete meg örök és megkerülhetetlen.
Nem törvényszerű talán, hogy aki forradalom napján születik az maga is forradalmárrá legyen, de valahogy Leé Józsefnél mégis bejött ez a suta determináció. Hetedíziglen szegénysorból jött, törékeny cigányember, olyan halk és okos beszéddel, amire nem lehetett nem figyelni, akármennyire elnyomta volna a város zaja. Nem tartotta magát költőnek, ötven is elmúlt, mire megírta az első versét. Előtte minden volt – így mondta – amiből valamennyire is fedezni tudta a mindennapjait. Minden porcikájában értelmiségi volt – passzus nélküli, de hitelesebb a summa cum laudénél –, és forradalmársága a verseiben mutatkozott meg. Szilánkosra törte azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a sorstársai küzdöttek. Megmutatta, hogy a hajléktalanság nem azonos azzal a képpel, amit sokan látni és – valljuk be – láttatni szeretnének. Hogy értékes, gondolkodó, játszmamentes emberként is lehet küzdelem minden nap és hogy a tehetség, éleslátás és okosság nem csak a középosztály kiváltsága.
Erre egy ország is rájött aztán, még azok is, akik nem olvasták e lap hasábjain a verseit addig. (Árulta is egyébként a lapot, a nyolc négyzetméteres fűtetlen szobájának meg kellett fizetni az árát és hát néha enni is kellett.) Tehát eljött az az ominózus januári nap akkor, amikor a Legyen Ön is milliomosban jött, látott és győzött. A nyereményéből bőkezűen adott azoknak is, akik nem kerültek adásba, de sorstársai voltak. Ott is azt tette tehát, amit mindig a versei által: a tehetsége miatt ráirányuló reflektorfényt arra használta, hogy észrevegyenek másokat is, nem birtokolta a hírnevet, a pénzt, semmit. Ember volt, olyan ritka fajtából, amilyet hetedhét országon túl is nehéz találni.
Az ilyen csodaemberek talán minket jönnek tanítani, emberségre, alázatra, világlátásra.
Először csak a hangját veszítette el, de nem csüggedt, a költő hangja a toll vagy a klaviatúra. A nyereményéből megvehette az áhított laptopot, diktafont, méltó, emberi körülmények között élhetett egy társsal. Aztán végül legyőzetett. De csak látszólag, mert nagyobb nyoma van itt, mint arról valaha is álmodhatott. A könyvét már nem foghatta a kezében, de remélem látja, hogy helyette hányan megteszik. „Bánom is én”– mondja, gondolom azon az édes szelíd hangján, aztán ír egy még jobbat odafenn.
Isten éltessen Józsi! Szűk hét esztendő volt ez nélküled.
Szöveg: Nuszer Mirjam
Fotó: Toplak Zoltán
