Garaczi László író, költő, a posztmodern irodalom egyik legsokoldalúbb képviselője. Versei, prózái, drámái, esszéi és forgatókönyvei nem sorolhatók be egyetlen műfajba sem, de az irónia, a humor és a nyelvi kísérletezés minden művében megfigyelhető. Garaczi Lászlóval a Pótkulcsban beszélgettünk.
Felszabadulva a járvány okozta nyomás alól, hogy látod, mi az, amit visszakaptál a régi életedből, és mi az, ami hosszú időre vagy végképp megváltozott? Esetleg újra járhatsz rendszeresen a szaunába?
Kinyitott az uszoda májusban, ami nagy ajándék volt számomra. Nem tudom, véget ér-e a járvány, most megint lehet reménykedni, hogy kontrolláljuk a helyzetet. A pandémia rászoktatott egy nyugodtabb életre, és talán jobban odafigyelünk másokra. Kisebb életmódbeli változások is mintha megmaradtak volna, bevásárlásból áttértünk rendelésre. A karantén alatt szerveződött egy ad hoc társaság: télen az állatkerti flamingóknál találkoztunk, mostanában rendszeresen pingpongozunk a szabadban, ez is a járványnak köszönhető. De hogy az ilyen civil kezdeményezések mellett az emberiség mit kezd a pandémia tapasztalatával, nem tudom. Tavaly egy vitában amellett érveltem, hogy a járvány nem fog semmit megváltoztatni, az emberek ott folytatják, ahol abbahagyták. Ebben ma már nem vagyok biztos. Lehet, hogy civilizációs szinten újra kellene gondolni az életünket. Hogy gond nélkül vissza akarunk-e térni a korábbi életformákhoz, mentalitásokhoz és persze a krízisekhez, vagy az új tapasztalatok segíthetnének kezelni ezeket a politikai, társadalmi, ökológiai feszültségeket.
A munkádat hogyan érintette a járvány?
A napi beosztásomat annyiban, hogy többet tudtam dolgozni. Másrészt viszont radikálisan megváltozott a helyzet, mert felfüggesztettem a korábbi munkáimat, és elkezdtem szövegeket írni a járványról. Ami persze folyamatos anyaggyűjtéssel járt: könyvek, filmek, cikkek, elemzések, vírusnaplók, saját tapasztalatok vagy éppen mások élményeinek feldolgozásával. Először két színdarab készült el, a Veszteg címűt a Trip hajón mutatták be, a Végre egy kis csönd a Katona József Színház pályázatára készült. Írtam egy hosszabb verset is, ami a füredi Quasimodo költőversenyen nyert díjat. Az elmúlt másfél évben a legtöbbet a járvány mentális és társadalmi vetületeivel foglalkoztam. Az összegyűlt anyagokból regényt írok, talán jövőre könyv lehet belőle.
A félbehagyott munkáiddal is tudsz azért haladni most már?
A feleségemmel Nagy Ildikó Noémivel évek óta dolgozunk egy közös regényen, ezt is szeretnénk befejezni. A Mohács remix című regény mellett egy következő lemur könyv is tervbe van véve, és lassan egy verseskötetet is össze tudnék állítani.
A kísérletezés fontos része a munkádnak?
Szeretem feladatok elé állítani magam. Inspirál, ha kockáztathatok, új dolgokat, eljárásokat próbálhatok ki. Ha valaki elolvassa a könyveimet, anélkül hogy tudná, ki a szerző, nem feltétlenül mondja meg, hogy ugyanaz az írójuk.
A kritikusok szerint a műveid egyetlen műfajba sem sorolhatók be. Tehát tudatosan alakítod így?
A mi generációnk a neoavantgárdban szocializálódott, ilyen a beállítódásunk, kicsit vadulós, kísérletezős, műfajközi. Nem feltétlenül keressük a széles olvasóközönség kegyeit. Művészetfelfogásunk, identitásunk az ellenállás közegében alakult ki, annak ellenére, hogy írásban nem feltétlenül politizáltunk.
Manapság is figyelmen kívül hagyható a politika? Hiszen időnként betör az életünkbe.
Rábíznám az írókra, hogy a műveikben kívánnak-e társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Hogy mi a jó irodalom, az független attól, hogy milyen témákat dolgoz fel. Üdvözlöm az írókat, akik nívós művekben közéleti kérdésekkel is foglalkoznak, de ezt követendő normaként nem írnám elő.
Ki lehet ebből maradni?
Aczél György korszakában kezdtem a pályámat, ahogy mondani szokás, régi motoros vagyok. Persze azért elámulok, amikor tüntetési szónokok vagy propagandista újságírók kapnak művészeti díjakat szolgálataik elismeréseképpen. A pályakezdőket sajnálom: belépnek ebbe a bonyolult és feszült térbe, és nem hiszem, hogy könnyen eligazodnának. Talán hagyni kellene, hogy maguk találják meg a témáikat és a módot, ahogy azokról írni akarnak.
Ez mostanában van így, vagy régebben is voltak ilyen befolyásoló tényezők?
Ilyenfajta ideológiai nyomás a nyolcvanas években volt utoljára. A piac is afelé tereli az írókat, hogy népszerű, közérthető műveket írjanak aktuális témákról. „Elnőklapjásodás”, ahogy egy kritikus kolléga mondja. A piac és a politika mintha szövetségre lépett volna: a lebutított, a közönséget nyájnak néző műveket könnyebb üzleti és propagandacélokra használni. Emellett úgy látom, hogy a komoly példányszámban megjelenő, sikeres ismeretterjesztő, érzékenyítő, felvilágosító, tudományos és népszerűsítő könyvek egyes szerzőinek valamiért fontossá vált, hogy ezekkel a művekkel egyúttal szépíróként is sikeresek legyenek.
Még a piaci hatások érvényesülése idején is van mód jó irodalom kiadásához támogatásokat szerezni.
Kicsi piac lévén Magyarországon többnyire támogatással jönnek létre az ilyen művek. A kiadók nagy része az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) és különféle alapítványok segítségével jelenteti meg a könyveit.
A lemur sorozat sikeresnek tekinthető, várják az olvasók, iskolai tananyag, a Pompásan buszozunk érettségi tétel is volt. Írói munkádért számos szakmai díjat elismerést nyertél el.
Hálás vagyok, hogy írhatok, és arról írhatok, ami érdekel, és úgy, ahogy szeretnék. A magyar és a nemzetközi intézményrendszernek köszönhetem, hogy lehetőségem volt olyan könyveket írni, amelyeknek a jogdíjaiból nem biztos, hogy meg tudtam volna élni.
Van még írói vágyad?
Az írás mindennapi meditációs gyakorlata számomra ajándék és létfeltétel. Ha valamire vágyom, akkor arra, hogy ez minél tovább maradjon így. Nem tudom elképzelni, hogy ne érdekeljen az irodalom. Hogy egy reggel felébredsz, és vége, nem inspirálnak többé a terveid. Nagyon magányos pillanat lehet. A siker nekem az, hogy tudom, egy könyvbe mindent beletettem és beleadtam, hogy megközelítsem a fejemben megképződő ideát. Nem siettem el, nem spóroltam meg a munkát, nem ácsingóztam az olvasók vagy a kritikusok figyelmére. Jó lenne még sok ilyen könyvet írni.
Hogyan írsz verset, mikor lesz a mű vers?
Elsősorban prózaírónak gondolom magam, de vannak helyzetek, mondjuk így, nyelvi és mentális pillanatok, amikor azt érzem, hogy ami készül, máshogy sűrű és rejtélyes, mint a próza. Kizökkenek a vers felé a prózából, ami amúgy szintén lehet nagyon sűrű és rejtélyes. A versek tehát sokszor a prózák megcsomósodó, megkeményedő, kristályosodó részei. Bár mindennap dolgozom, néha hónapokig nem írok verset, a próza betűtengeréből, hogy ilyen szépen mondjam, nem bukkannak fel kis szigetek. Erőltetni nem lehet, az nem megy, hogy na, akkor ma írjunk néhány verset a változatosság kedvéért. Más tudatállapot, más készültség.
Mennyire fontos a humor az életedben, és hogyan alakult ki az a sajátos ironikus, mégis érzelmes látásmód, ami szerintem jellemző az írásaidra?
Irónia, groteszk, humor, ezek használata nálam nem döntés kérdése volt. A kínai asztrológia szerint majom jegyben születtem, háromévesen cirkuszi bohóc akartam lenni egy tévéműsor nyomán, az iskolai ellenőrzőm tele volt olyan intőkkel, hogy óra közben a társaimat szórakoztatom, utánzom a tanárnőt, szóvicceket gyártok. Karinthy könyveit vinnyogva olvastam újra és újra, de Rejtőt és Leacockot is. Hogy ilyen a látás- és gondolkodásmódom, nem volt kérdés, a kérdés az volt, hogy ezt az adottságot hogyan tudom egyeztetni azzal a kamaszkoromra nyilvánvalóvá váló másik ténnyel, hogy nem érzem magam jól a bőrömben. Egy depis bohóc. Nihil és röhej. Az élet jelenségeit és magamat is egyszerre láttam tragikusnak és komikusnak. Erre valószínűleg ráerősített, hogy filozófiai tanulmányokat folytattam. Reflexió, önmegfigyelés, relativitás, változó nézőpontok, kétely és irónia. Sokat segített, hogy kezdőként olyan írókkal találkoztam, akik hasonló cipőben jártak. Nem volt tőlük idegen sem a humor, sem a kétségbeesés. Fontos volt a felismerés, hogy lehetséges a szélsőségek egymásba tükröztetése. Hogy a kettő ugyanaz. A vihogás komor ontológiája, ez akár az interjú címe is lehetne.
fotó: Csanádi Gábor
