702. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója 33. rész

Szerző:

Nyuszi

Reggeli csúcs a négyes-hatoson, leülni éppen még tán le is tudnék, de minek, mindjárt a Nyugati jön, sokan leszállnak, sokan viszont fel is, most kellene elindulni eleve, hogy az ajtóhoz érjek majd a Király utcánál. Szokásos reggeli harc a finomabb fajtából, elnézést, bocsánat, megnyomná kérem, ideges telefonok a maszkok mögül, aztán hangos beszámolók a másik maszkok mögül, „ja, ittunk, de hallod, akkora gyökér volt az a csávó baszki”, „Szia, bocs de kések, nem tudom, volt valami és nem jött a busz, már a villamoson, de ez a nap is jól indult”, zeng a járat, tényleg csak a megszokott, én tűnődöm, mit vegyek reggelire-ebédre, örökké fáj a gyomrom, sajnálom is magam eléggé emiatt is, meg aztán annyira lennék már valami unalomban, valami rutinszerű kiszámíthatóságban, állandóan visszasírom a gyesen töltött éveket, másszor persze nyilván nem, pláne amikor simán leléphetek már anélkül mondjuk egy koncertre, hogy át kéne írnom a család teljes beosztását és mindenét, mert ki vigyáz a Kincsemre ugye, de azért megvan az érzés főleg így nyárra, valahogy én ilyenkor fújom ki az október óta visszatartott lélegzetemet krízisidőszakkal és mindennel együtt. És hátradőlnék és csak élnék a játszótér és a lakás között, akkor persze mentem volna néha bele a világba, mondjuk nem is fájt a gyomrom sose, meg­szépül utólag minden, mintha ennyiből állt volna, hogy játszó, na ja… De akkor is életem legboldogabb időszaka volt, azokat meg vissza is sírja az ember, meg kellőképpen ki is csicsázza, mosva és vasalva kell elpakolni a dolgokat a fiókba, nincs ez másként az emlékekkel sem. Megnőnek a beste kölkek, nemsokára majd róla is beszél egy lány telefonon a barátnőjének, remélhetőleg nem azt, hogy gyökér volt a csávó.
– Nyuszi! Nyuuuuuuszi! – kiabálta a lány a négyes-hatoson. Hol a nyuszi? – kérdezte az apukája. Elugrott – mondta kacagva a lány. Aztán kezdődött elölről: Apa! Apa! Nyuszi! Nyuuuusziii!

Néztem őket, nem akartam tolakodón, az apukát, aki mérhetetlen türelemmel kérdezett újra és újra, a lányt, aki kitartóan mondta a nyuszit, a nyuszit, aki ránézésre 50 éve ugrál el az életükben, a lány annyinak tűnt, az apukája 75-80 évesnek, semmit nem tudtam róluk, mégis átöleltem volna ebbe a középkorú női testbe szorult két éves kislányt és az apukáját, aki amíg él, egy kétéves kislány apukája lesz.

Semmiképpen nem bántanám magam azzal, hogy eztán nem merek majd vágyakozni vagy elégedetlenkedni, esetleg a múltra vágyni vagy másfajta jövőre azért, mert vannak olyanok, akiknek olyat mért a Jóisten, amit én nem bírnék el. Nem gondoltam így a végére valami nagy igazságot, hogy örülj Mirjam, hogy nem kell játszóra járnod 15 éve szakadatlan és fejlődik és hamarosan cseszik majd rád, mert az a dolgok rendje, aztán majd visszatalál, aztán megnősül és majd egy új arcocskának mondhatod a régi mondókákat, jó, lesznek benne ismerős vonások persze, de ki tudja, mit örököl majd kitől, az anyját még nem is ismerjük, nem akarok tehát semmi önbüntető vagy katartikus dolgot ide tenni, csak azt: minden tiszteletem ezé az apukáé. És az ezer meg ezer sorstársáé.

Nuszer Mirjam Johanna

Kapcsolódó írások