Már megint felhők uralják
az eget, lóg az eső rút lába,
túl korán érkezett az ősz, még nyár
van, de ő már beszökött szobámba.
Búsan üldögélek, bámulom a
nyárfát, zöldell az ablakom előtt,
még zöldell, mintha Petőfié volna.
Az én lelkem nem ég harci lázban,
feleségem sincsen, de mégis, az ősz
éppen úgy, mint Ő rá, rám is rám köszönt.
Túl korán van még, hé, augusztus végén
téllel fenyegetőzni illetlenség!
Nem hallgat rám ez az egyébként kedves
évszak, rohan a saját feje után,
és odafent az égen a szürke,
kaján felhők gúnyosan kinevetnek.