mikor egész éjjel ébren fekszel,
és reggel kilenckor
– nem bírva tovább a kínt –
az éjjeliszekrényed tetején
gúnyosan vigyorgó altatókból
csak úgy, víz nélkül lenyelsz egyet,
majd délben felkelt a telefonod csörgése,
kedves jóbarátoddal a vonalban,
érdeklődve, megjött-e már az ihleted,
hát nem, lehet, végérvényesen elhagyott,
mint hosszú-hosszú, kompromisszumokkal,
kínos magyarázkodásokkal telt évek után
egymást a párok,
de itt sehol sincs követelőzés,
csak úgy, te erre, én arra,
rohadt sok költő
rohadt sok verséből
lehet válogatni,
ez így igaz.
leteszitek a kagylót,
beindítod a mosógépet,
rendet raksz a gardróbban,
ez se jó már, az se,
vagy kihíztad, vagy
túl méretes a darab,
s akár a lélek, amint
felszáll porhüvelyét
hátrahagyva, utoljára rápillant megvetően,
most így nézel a tükörbe,
kutatva egykori önmagad,
hátha, talán, esetleg
észreveszel valami reménykeltő jelet,
de semmi, légüres nihil, amivel szembesülsz.
azért szemed sarkában ott a notesz,
és rajta heverő tollad,
(szerencsétlen tiszta por mióta),
mégsem veszed a bátorságot
megrohamozni, inkább
csak úgy, nyugtázva: lejárt a program,
hozzálátsz lassan kiteregetni.