Egy disztichon Faludy Györgynek
Száll az időm, ha veled lehetek, de e messzire tűnő
alkony a múltba merül életed árnyai közt.
Nem búcsúzom
– Mesteremnek, Faludy Györgynek –
…megtanítottál, hogy megalkossam
önmagam, hogy sose rivalizáljak,
de tűrjek; soha ne panaszkodjak
és mint búza, az ocsúból – kiváljak.
Szóltál: „Merj élni és írj meg mindent!
kutasd az embert, hanyagold Istent!…”
…s most szép hajad a Sztüx szele cibálja.
Betegeskedtél – kellett a támasz,
házasságod mégis, mint a pofon ért
s összevesztem veled Eric Johnsonért…
Bárcsak befogtam volna a számat.
Üzenetrögzítődre tökrészegen
üvöltöttem… s jaj, hogy mit!… És fájtam
tőle évekig – hasztalan bántam;
vágytalak s előled bújtam félszegen.
Végül nagy sokára, hogy új könyved
dedikáltad: félelmeimtől fúlva
eléd térdeltem – s kezet fogtunk újra.
Tudtad: így segítesz a legtöbbet.
Nekem illenék leginkább téged
szép szavakkal búcsúztatni és útra
bocsátani, de – nem vagyok képes…
