Nyitva az ajtó,
a pince állottan lehel felém,
a kiégett lámpasorból
még villan rám egyet a remény.
Majd legurul a grádicson,
viszi a sóhajt, a tegnapot,
viszi az arcom fényét
és arra veti, aki halott.
Gurulj, gurulj, te átkozott,
vidd az izmok erejét,
az utolsó vércseppet,
vidd csak, itt van,
én majd kiontom helyetted.
De ha leértél,
mutasd, milyen az a hely,
ahol minden ott van,
a fekete boltív alatt,
az út végi pinceporban.
Likes
Nincs hozzászólás